191 éve megszületett Gustave Flaubert francia prózaíró, a realista regény atyja (Bovaryné).
A dolgozó-szobában voltunk, amikor megjelent az igazgató egy uj fiuval, a kin még nem volt egyenruha, meg az iskolaszolgával, aki egy fiókos munka-asztalt czipelt utánok. Az alvók fölriadtak s mindnyájan fölkeltünk, mintha nagy munkában zavartak volna meg bennünket.
Az igazgató intett, hogy üljünk le; aztán, a korrepetitor felé fordulva:
- Roger ur - szólt alig érthető hangon - ezt a növendéket ajánlom a figyelmébe. Egyelőre a második osztályba fog járni. Ha szorgalmas lesz és jól viseli magát, átviszszük a nagyokhoz; mert kora ezek közé utalná.
Az uj fiu félénken huzódott meg az ajtó mögött lévő szögletben, úgy, hogy alig láthattuk. Mintegy tizenöt esztendős falusi gyerek volt; erősebb, nagyobb mindnyájunknál. Homlokába fésült haját rövidre nyirva viselte, amint ministráns-gyermekeken látni; jóképü fiunak tünt fel s látszott rajta, hogy roppant zavarban van. Bár nem volt széles vállu, zöld posztóból készült zekéje, melyen fekete gombok ékeskedtek, nagyon bánthatta a hónaljánál, s a rövid ruhaujj hajtókája alól kibuvó vörös kézcsuklón szemmellátható volt, hogy igen megszokta a fedetlenséget. Sárgás-barna, kurta pantallója alól, melyet a nadrág-tartó erősen huzott felfelé, kikandikált a kék gyapjuharisnya; lábafejét nagy, formátlan, rosszul fényesitett, szeges czipő fedte.
Fel kellett olvasnunk a feladatainkat. Az uj fiu tátott szájjal, áhitatosan hallgatta, mint a szent beszédet. Nem merte a lábát keresztbe tenni, nem mert az asztalára könyökölni s két órakor, mikor előadásra csöngettek, a korrepetitornak kellett figyelmeztetnie, hogy keljen fel és csatlakozzék hozzánk.
Az volt a szokásunk, hogy mikor berontottunk az osztályba, a földhöz vágtuk a sipkánkat, hogy a kezünk annál szabadabb legyen; a küszöbről kellett a pad alá teremteni, ugy, hogy onnan a falhoz vágódjék s minél nagyobb port csapjunk; ezt mi igen elmésnek találtuk.
Az uj fiu vagy nem vette észre ezt a virtust, vagy nem mert utánozni bennünket, elég az hozzá, még az imádság után is a térdén tartotta a kucsmáját. Ez a fejfedő egyike volt ama ravasz szerkezetü holmiknak, a melyekben megtalálni a katonasipka, a csákó, a kerek kalap, a süveg és a vidra-sipka elemeit, szóval: egyike ama szegényes, szomoru dolgoknak, melyeknek néma csunyaságában van valami meginditó kifejezés, olyanféle, mint a minőt a félkegyelmüek arczán találunk. A tojásdad formáju, különös fejfedő alapzatát három, halcsonttal béllelt bőrtekercs alkotta; a másik része házinyul-bőrből és bársonydarabokból volt összeróva, a melyeket a prémtől vörös zsinór választott el; felső, zsákszerü része végül egy szögletes, szövettel bevont s czifra sujtással boritott keménységben végződött, melynek diszitményéről igen vékony és igen hosszu zsinóron apró "arany"-szálakból készült bojt-forma csüngött le. Ez a csákó uj volt; az ellenzője csak ugy ragyogott.
- Keljen fel - szólt a tanár.
Fölkelt s a csákója leesett. Az egész osztály elkezdett nevetni.
Lehajolt és fölvette. De egyik szomszédja a könyökével ujra lelökte; fölszedte másodszor is.
- Tegye el már egyszer a sisakját - szólt a tanár, a ki elmés ember volt.
Ezeket a szavakat általános hahota honorálta, amire a szegény fiu teljesen elvesztette a fejét. Nem tudta, mit csináljon; tovább is a kezében tartsa-e a süvegét, ledobja-e a földre, vagy föltegye a fejére? Leült s megint a térdére tette.
- Keljen fel - kezdte ujra a tanár - és mondja meg, hogy' hivják?
Az uj fiu dadogva nyögött ki valami érthetetlen nevet.
- Ismételje!
Ugyanaz a dadogás vált hallhatóvá; s az érthetetlen szótagokat az osztály lármája és vihogása kisérte.
- Hangosabban! - rivallt rá a tanár. - Hangosabban!
Az uj fiu, a kétségbeesés egy végső elhatározásával, felnyitotta rémségesen nagy száját s teli tüdővel kiáltotta, mintha hína valakit, ezt a szót:
- Bovarikár!
Pokoli lárma kerekedett; perczekig tartó hihihi és bruhaha. A fiuk elkezdtek üvölteni, vonitani, tombolni és toporzékolni s a sok éles hang kaczagva visszhangozta: Bovarikár! Bovarikár! Majd, lassankint, csöndesedni kezdett az osztály, az általános hahota elcsitult s a kaczagás szórványosan hallatszott, de a vidámság csak nem akart csillapodni, ki-kitört ujra, s mint a félig elsült petárda, mely még sistereg és fel-felpukkan, hol az egyik, hol a másik padsorban ujra meg ujra felhangzott a fojtott nevetés.
A büntető penzumok záporának végre mégis sikerült helyre állitania a nyugalmat, s a tanár nagynehezen megtudhatta, hogy az uj fiut Bovary Károlynak hivják. Betünkint mondatta el magának a nevet, s azután megparancsolta a szegény ördögnek, hogy üljön a szamarak padjára, a katedra elé. Az uj fiu megindult, de a következő pillanatban eszébe jutott valami, s megállott, tétovázva.
- Mit keres? - kérdezte a tanár.
- A sapk... - felelt félénken a fiu, nyugtalanul tekintgetve körül.
- Ötszáz verset kap az egész osztály! - kiáltott fel a tanár dühösen, s ez a pár szó, mint a Quos ego, elejét vette egy ujabb viharnak. - Nem tudnak nyugodtan maradni?! - folytatta boszusan, megtörölve homlokát zsebkendőjével, melyet a kalapja belsejéből halászott elő. - Ami pedig magát illeti, maga, uj fiu, huszszor fogja leirni ezt a mondatot: ridiculus sum.
Aztán, szelidebb hangon:
- Eh, majd megtalálja a sapkáját; nem lopták el!
A csend helyreállott. A fiuk feladataik fölé hajoltak, s uj társunk, aki minden tekintetben mintaszerü magaviseletet tanusitott, két órán keresztül meg se moczczant. Még az se hozta ki sodrából, hogy időnkint egy-egy tollhegy czélba vette, s néhány ügyesen kormányzott papir-golyóbist röpitett az arczába. Ilyenkor egyet simitott az arczán, s aztán megint mozdulatlan maradt; még csak fel se tekintett.
Este, a dolgozó-szobában, kivette fiókjából a mancsettavédőjét, gondosan elrendezte az irásait, s hozzá látott a feladatához. Láttuk, hogy roppant lelkiismeretesen dolgozik; minden szót kikeresett a szótárból, s iszonyuan törte magát, hogy semmit el ne mulaszszon. Bizonyára ennek a nyilvánvaló buzgalomnak köszönhette, hogy meghagyták a magasabb osztályban, mert, bár alaposan bevágta a leczkéit, valami gyors felfogást s nagy tanulékonyságot nem igen tanusitott. Eddig mindössze egy kis latin nyelvet tanult, a falujabeli paptól; mert szülei takarékosságból csak akkor adták be a kollégiumba, amikor már lehetetlen volt tovább halasztani a dolgot.
Atyja: Bovary Károly Dénes Bertalan ur, hajdan al-ezredorvos volt, de az 1812-iki katona-állitás alkalmával valami kellemetlen ügybe keveredett, s e miatt kénytelen volt szolgálatát elhagyni. Szerencséjére a csinos emberek közé tartozott, s fel tudta használni ezt a jótulajdonságát. Szóval, hamarosan megkaparintott egy hatvanezer frankos hozományt, amelylyel egy harisnyakereskedőnek a leánya járt együtt, aki beleszeretett a daliás legénybe. Bovary ur szép ember volt, nagyokat tudott hazudni, a sarkantyuja vigan pengett, gyönyörü pofaszakállt hordott, mely összenőtt a bajuszával, az ujja mindig tele volt gyürüvel, feltünően öltözködött, olyan volt, mint egy hős, s ugy tudott beszélni, mint egy vigécz. Mikor megházasodott, két vagy három esztendeig a felesége vagyonából élt: jól evett-ivott, későn kelt, egész nap porczellán-pipáját szitta, este kávéházba ment és csak szinház után vetődött haza. Ekkor meghalt az apósa, s kiderült, hogy csak igen-igen kevés maradt utána. Bovary ur dühbe jött, bele fogott egy-két ipar-vállalatba, elvesztett néhány ezer frankot, azután elhatározta, hogy falura költözik gazdálkodni; lehetetlen, hogy ezen a téren ne érvényesüljön. De minthogy a gazdálkodáshoz épp oly kevéssé értett, mint a kereskedéshez, minthogy a lovait, ahelyett, hogy munkába küldte volna, sétalovaglásra használta, minthogy megitta az almaborát butéliában, ahelyett, hogy eladta volna hordóban, minthogy a baromfi-udvar legszebb szárnyasait sorra megette s disznóinak a szalonnájával a vadász-csizmáit fényesitgette: nemsokára be kellett látnia, hogy legjobb lesz, ha felhagy minden vállalkozással.
Kibérelt, kétszáz frankért évenkint, Pays de Caux*-nak és Picardiának a határszélén, egy majort, mely kuriának is beillett, s melyre csak ugy véletlenül bukkant rá; és elkeseredve, dühösen az egész világra, vádolva eget és földet, negyvenöt éves korában visszavonult ebbe a remeteségbe, mert - amint mondani szokta - megutálta az embereket, s ezentul már békében akar élni.
A felesége valamikor őrülten szerette Bovary urat; valóságos szolgálójává lett, ami férjét csak még inkább elidegenitette tőle. Fiatal korában vidám, közlékeny, kedves teremtés volt szegény, de ahogy megöregedett - hasonlóan a levegőn felejtett borhoz, amely megeczetesedik - házsártos, nyafogó, ideges vénasszony lett belőle. Annyit szenvedett - s eleinte szótlanul - mikor látta, hogy férje minden szoknyának utána szalad s minduntalan részegen, fáradtan jön haza, késő éjjel, az Isten tudja honnan! Később a büszkesége fellázadt. Nem sirt többé s nem veszekedett. Elhallgatott, lenyelte dühét, és stoikusan viselte sorsát mindhalálig. Különben nem is ért volna rá férjével vitatkozni; egész nap lótott-futott, mindig volt valami dolga. Ő járt az ügyvédekhez, a birósághoz; ő tartotta nyilván a kötelezettségek lejáratát, s ő eszközölte ki a sok halasztást; otthon pedig varrt, mosott, vasalt, ügyelt a munkásokra, fizette a számlákat, mig Bovary ur, nem törődve semmivel a világon, s belesüppedve világgyülöletből fakadt álom-kórságába - melyből koronkint csak azért ébredt fel, hogy kellemetlenségeket mondjon a feleségének - nyugodtan pipázott a tűzhely mellett, s bele-bele köpött a hamuba.
Mikor Bovarynénak gyereke lett, a csecsemőt ki kellett adni dajkaságba. Ahogy aztán visszakerült hozzájok, nagyon elkényeztették a szegény kis porontyot. Ugy dédelgették, mint egy királyfit. Az anyja édességekkel traktálta; apja pedig megengedte neki, hogy mezitláb szaladgáljon fel s alá. Bovary ur filozóf volt, s azt tartotta, hogy a gyermekeknek legjobb volna egészen meztelenül járniok; a vadállatok kölykei is úgy nőnek fel, azért elég erősek. Ellentétben az anyai hajlandóságokkal, Bovary úr ugy vélekedett, hogy a gyermeket spártai módra kell nevelni, s hozzá kell szoktatni mindenhez, hogy megedződjék. És e szerint igyekezett formálni a fiát. A kis fiunak fütetlen szobában kellett hálnia; rá szoktatta, hogy pohárszámra igya a rumot, s csúfolódjék, hogyha proczessziót lát. De a gyermek jámbor természetü volt, s nem igen felelt meg a várakozásának. Anyja mindig magával hurczolta; papirból figurákat vagdalt ki neki; mesével, történetekkel mulattatta, s végtelen monológokat intézett hozzá, kissé melankolikusan vidám monológokat, amelyek tele voltak csacsogó hizelkedéssel. Életének nagy magánosságában ezt a gyermek-fejet tette a középpontjává mindannak, ami megtört hiuságából és szétfoszlott reménységeiből még megmaradt. Ábrándozott, hogy fiának nagy jövője lesz; már látta nagynak, szépnek, elmésnek, valami előkelő hivatalban, mint főmérnököt vagy államtitkárt. Megtanitotta olvasni, sőt még ének-leczkéket is adott neki, s ócska zongorája mellett bele vert a fejébe két-három kis románczot. Minderre Bovary ur, aki nem volt barátja a szépművészeteknek, azt mondta, hogy: "Bizony kár pocsékolni az időt!" Ugy se lesz soha annyijok, hogy beadhassák konviktusba, hogy hivatalt vásárolhassanak neki, vagy üzletet rendezhessenek be számára. Különben: "Egy kis fellépés, egy kis szemtelenség, s férfi-embernek nyitva a világ." Bovaryné elharapta, amit mondani akart, s a gyermek folytatta, a hol elhagyta: naphosszat csavargott.
Követte a munkára menőket, s göröngygyel hajigálta meg a hollókat, amelyek megriadva repültek tova. Szedret evett az árokban, fütyköst keritett magának s leült pulykát őrizni; aratáskor szorgalmasan forgatta a szénát; ha szép idő volt, bebarangolta az erdőt, s ha esett az eső, malmot játszott a templom előcsarnokában; nagy ünnepek idején megkérte az egyházfit, engedje harangozni, hogy kis testének egész sulyával rákapaszkodjék a nagy kötélre, s együtt himbálódzzék vele, ide-oda, ide-oda.
Persze, ugy nőtt, mint a sóska, Erős volt, mint a fiatal tölgy; a jégeső se árthatott neki. Olyan keze lett, mint egy kovács-legénynek; az arczáról szinte kiabált az egészség.
Mikor betöltötte a tizenkettedik esztendejét, anyja végre rábirta Bovary urat, hogy tanittatni kezdjék a fiut. Aztán rábizták a papra. De ennek a tanulásnak nem lehetett valami nagy foganatja, a leczke egy kicsit rendetlenül járt ki, s akkor is mindössze egy pár perczig tartott. Többnyire a sekrestyében kapott "órát", olyankor, mikor a pap nem tudta mivel eltölteni az időt, egy keresztelő meg egy temetés között; ilyenkor állva, futtában, elmagyarázott a fiunak egyetmást, amivel az bizony nem mehetett sokra. Máskor, ha véletlenül nem kellett kimennie, Angelus után érte küldött a növendékének. Fölmentek a szobájába, leültek; szunyogok és éji pillék röpködtek a gyertya körül. Meleg volt, a gyermek elaludt; nemsokára a jó öreg tisztelendő ur is elszunnyadt, s kezét hasán nyugtatva, hortyogni kezdett, nyitott szájjal, úgy, hogy messze elhallatszott. Koronkint az is megtörtént, hogy a plébános ur, visszajövet valamelyik környékbeli betegtől, akinek az utolsó kenetet adta fel, észrevette az uton Károlyt, aki, ha csak tehette, a mezőn futkározott, haszontalankodott; odahivta magához, egy negyed óráig oktatta, dorgálta, s élve az alkalommal, elragoztatott vele néhány igét, egy fa tövében. Néha az eső vetett véget a leczkének; néha egy ismerős ment arra. Különben a plébános meg volt elégedve vele, sőt azt mondta, hogy az ifju embernek igen jó az emlékezete.
Ennyivel nem érhette be. Bovaryné összeszedte minden energiáját, s Bovary ur restelt ellentmondani neki. Unta is már ezt a vitatkozást. Elég az hozzá, elhatározták, hogy egy esztendő mulva, ha a gyerek már túl lesz az első áldozáson, beadják iskolába.
Még azután is vártak egy fél esztendőt; végre, a következő tanuló-évben, Károlyt csakugyan bevitték a rouen-i kollégiumba. Maga az apja vitte oda, október vége felé, a saint-romain-i vásár idején.
Most már egyikünk se igen fog emlékezni rá. Jelentéktelen, csendes fiu volt, aki nem sok vizet zavart; játszott, ha játszani, s tanult, ha tanulni kellett; az előadás alatt figyelt, a hálóteremben jól aludt, az ebédlőben jól evett. Csak egy ismerőse volt, egy vaskereskedő, aki a Rue Ganterie-ben lakott, s aki minden hónapban eljött érte egyszer, többnyire vasárnap, amikor már becsukta a boltját. Ez a barátja ilyenkor elküldte sétálni a kikötőhöz - a hol Károly elnézte a hajókat - aztán, este hét óra tájban, visszahozta a kollégiumba, még vacsora előtt. Minden csütörtökön este hosszu levelet irt az anyjának, vörös tintával; a levelet mindig három ostyával ragasztotta le. Majd átnézte a történelmi jegyzeteit, vagy Anacharsis-t olvasgatta, amely mindig ott hányódott a dolgozó-teremben. Ha sétálni mentünk, a szolgával beszélgetett, aki faluról jött legény volt, mint ő maga.
Mivel nagyon szorgalmas volt, soha se tartozott az osztályban a legutolsók közé; sőt egyszer harmadik lett a természetrajzból. De mikor elvégezte a hatodik osztályt, szülei kivették a kollégiumból, abban a meggyőződésben, hogy magától is le tudja tenni a baccalaureatus-t. Ugy végezték el, hogy orvos lesz belőle.
Anyja szobát bérelt neki, egy selyemfestő ismerősüknél, a negyedik emeleten. Kialkudta az ellátását, butort szerzett számára - egy asztalt és két széket - elhozatott hazulról egy régi jó cseresnyefa-ágyat, s vett neki egy kis öntött vas kályhát is, meg fát, sokat, hogy ne fagyjon meg szegény gyermeke. Aztán a hét végén hazautazott, ujra meg ujra lelkére kötvén fiának, hogy viselje jól magát, most hogy magára van hagyatva.
Károly szinte elkábult, mikor az orvosi egyetem hirdetményén végigolvasta az óra-rendet. Anatómia, patológia, fiziologia, farmakologia, kémia, botanika, klinikai kurzus, terapeutika! - a higiénéről és a belső gyógyitás tudományáról nem is beszélve - az etimologiáját se tudta ezeknek a szavaknak. Megannyi ajtó, mely magasztos homálylyal teli szenthelyekre vezet!
Semmit sem értett meg abból, a mit előadtak; hiába hallgatta, mindez csak nem akart a fejébe menni. Pedig ernyedetlenül dolgozott, bekötött füzeteket vett magának, hallgatott minden tárgyat, nem mulasztott el egy leczkét sem. Ugy végezte mindennapi feladatát, mint a czirkusz-ló, mely bekötött szemmel forog ugyanabban a körben, nem tudva, hogy minő munkát őröl le.
Hogy kevesebbet kelljen költenie, anyja minden héten egy darab borjusültet küldött neki a gyorskocsival. Ebből reggelizett, mikor délelőtt visszajött a kórházból, amúgy futtában, mert annyi ideje már nem volt, hogy egy kicsit kipihenje magát. Vissza kellett rohannia az előadás-termekbe, a klinikára, a kórházba, egyik utczából ki, a másikba be. Este, mihelyt lenyelte a sovány ebédet, melylyel gazdája traktálta, fölment a szobájába és ujra munkához látott, ázott ruhájában, mely gőzölgött a testén az izzó kályha mellett.
A nyári szép estéken, abban az órában, mikor a langyos utczák már üresek s csak a szolgálók bolondoznak egy-egy toll-lapdával a kapuk előtt, kinyitotta ablakát, rákönyökölt a párkányra és elmerengett. A folyó, mely Rouennak ezt a részét afféle nemtelen kis Velenczévé teszi, hol szennyes-sárgán, hol viola-kéken folydogált odalenn, rácsozatai és hidjai között. Munkások guggoltak a parton s mosták a vizben felső karukat. A padlásablakokból kinyuló póznákon gyapjukötegek száradtak a levegőn. Szemben, a háztetők felett, a nagy, tiszta eget látta s a lemenő vörös napot. Milyen jó lehet arra messze! Micsoda illat a bükkfa-ligetben! És kitágult orrlyukkal, nagyot lélekzett, mintha teli akarná szívni tüdejét a falu édes illataival, melyek nem érkeztek el hozzá.
Megsoványodott, nyurgább lett s valami fájdalmas kifejezés volt az arczán, mely szinte érdekessé tette.
A nélkül, hogy gondolt volna rá, puszta nembánomságból, lassankint hűtlenné vált minden komoly elhatározásához. Egyszer elmulasztotta az előadást, másnap nem ment el a klinikára s örömet találván a renyheségben, végre tájékára se ment az egyetemnek.
Korcsmába kezdett járni, s belehabarodott a dominójátékba. Bezárkózni esténkint egy szennyes nyilvános helyiségbe, hogy fekete pontokkal jelzett kis birkacsontokat csattogtasson egy márványasztalon, szabadsága oly becses bizonyitékának tünt fel előtte, hogy maga iránt való tisztelete valósággal megkétszereződött. Ugy tetszett neki, hogy most már megismert valamit a nagyvilágból s közelebb jutott a tiltott örömökhez; és mikor benyitott a kávéházba, szinte érzéki gyönyörüséggel fogta meg az ajtó kilincsét. Egész sereg, eddig féken tartott érzés szabadult fel benne; kuplékat tanult meg és énekelgetett, ha rákerült a sor, lelkesedni kezdett Béranger-ért, megtanult puncsot késziteni, és végre megismerte a szerelmet.
Ezeknek az előkészitő munkálatoknak az eredménye természetesen az volt, hogy az orvosi vizsgálaton megbukott minden tárgyból. És otthon pompás vacsorával várták, hogy megünnepeljék a sikerét!
Gyalog indult haza s a falu szélén megállapodott. Oda hivatta az anyját, elbeszélt neki mindent. Anyja mindjárt kész volt a mentséggel; a bukást egyszerüen a vizsgáló tanárok igazságtalanságának tulajdonitotta. Megnyugtatta fiát; ne féljen, nem lesz semmi baj. És Bovary ur csak öt esztendő mulva tudta meg az igazságot, a mikor már elavult a dolog. Mit volt mit tennie? Beletörődött. Különben ugy se hitte volna el, hogy valaki, aki tőle kapta az életet, ostoba is lehet.
Károly tehát ujra dologhoz látott és szakadatlanul tanult, mig egyszer csakugyan elkészült. Bevágta előre az összes kérdéseket, s vizsgálatát, elég jó kalkulussal, elfogadták. Mily boldog volt az anyja! Nagy lakomával ünnepelték meg a nevezetes napot.
Hol fogja gyakorolni a mesterségét? Tostes-ban. Ott csak egy orvos van, az is nagyon öreg. Bovaryné már régen leste, mikor fog meghalni ez az öreg ur, s a derék aggastyán még le se hunyta a szemét, mikor Károly már letelepedett a szemközt lévő házban, mint az öreg ur utódja.
De nem elég, hogy az ember fölneveli a fiát, kitanittatja orvossá, s fölfedezi számára Tostes-ot, a hol a mesterségét gyakorolhatja; asszony is kell neki. Bovaryné talált asszonyt is; egy dieppe-i végrehajtó negyvenöt éves özvegyét, akinek tizenkétszáz frank évi jövedelme volt.
Bár csunya volt, pörsenéses arczu és száraz, mint egy rőzse-köteg, Dubuc-né válogathatott a kérőkben; talált minden ujjára tizet. Hogy czélját érje, Bovarynénak ki kellett túrnia valamennyit, s ez nem kevés fáradságába került. Különös ügyességgel játszott ki egy ravasz hentest, akit a papok pártfogoltak.
Károly a házasságtól a kényelmesebb életmód elkövetkeztét várta; azt hitte, hogy szabadabb lesz, s hogy tetszése szerint fog rendelkezni ugy a személyével, mint a pénzével. De felesége lett az ur a házban. Károlynak az idegenek előtt ezt kellett, azt nem volt szabad mondania; kénytelen volt böjtölni minden pénteken; nem öltözködhetett máskép, csak ugy, ahogy a felesége akarta; s az asszony rendeletéből zaklatnia kellett azokat a klienseket, akik késlekedve fizettek. Felesége felbontogatta a leveleit, kémlelte minden lépését, s ha asszony-látogatók jöttek hozzá orvosi tanácsot kérni, a kulcslyukon át hallgatta, hogy mit beszél velök.
Minden reggel megkövetelte a maga csokoládéját és az apró-cseprő dolgokban is a legnagyobb figyelemmel kellett lenni iránta. Folyvást panaszkodott, hogy ideges, hogy a melle fáj, hogy fejgörcsei vannak. A lépés zaja is bántotta; ha Károly elment, a magánosságot rettenetesnek találta, s ha visszajött hozzá, azzal gyötörte, hogy: már a halálát lesi. Este, mikor Károly haza érkezett körutjából, kinyujtotta a paplan alól hosszu, sovány karját, átölelte a férjét, leültette ágya szélére, s elsirta neki minden búját-baját. Hogy Károly már nem szereti, hogy másvalakit szeret! Megmondták neki előre, hogy szerencsétlen lesz! S ez a sok panasz mindig azzal végződött, hogy adjon neki Károly valami szörpöt, vagy más egyéb orvosságot, és szeresse jobban egy kicsit.
II.
Egy éjjel, tizenegy óra tájban, lódobogás ébresztette fel őket; a ló éppen a kapu előtt állt meg. Cselédjük kinyitotta a padlás-szoba ablakát, s tárgyalni kezdett az utczán várakozó emberrel. Az orvost kereste; levelet hozott neki. Nastasie dideregve ment le a lépcsőn és kinyitotta az ajtókat, egyiket a másik után. Az ember leszállt lováról és bejött a házba. A hálószobába érve, egy rongyba burkolt levelet halászott elő szürke bojtos gyapjusapkájának a belsejéből, átnyujtotta Károlynak, aki felkönyökölt a párnájára, hogy elolvashassa a levelet. Nastasie az ágy mellett a gyertyát tartotta. Bovaryné, szemérem-érzetből, a fal felé fordult s csak a hátát mutatta nekik.
Ez a levél, melyet irója formás kis kék pecséttel zárt le, arra kérte Bovary urat, siessen haladéktalanul a bertaux-i tanyára, meggyógyitani egy eltört lábat. Tostes-tól a bertaux-i tanyáig, Longueville-en és Saint-Victor-on át, jó hat mértföld az ut. S odakünn sötét, csillagtalan az éj. Az ifjabb Bovaryné aggódni kezdett, hogy férjét még baj éri az uton. Elhatározták tehát, hogy az istálló-szolga előre megy, Károly pedig csak három óra mulva, holdkeltekor indul el. Majd elébe küldenek egy fiut, aki el fogja vezetni a tanyára és ajtót nyit neki.
Reggel négy óra felé Károly beburkolózott köpönyegébe s megindult a bertaux-i tanya felé. Az álom még nem ment ki egészen a szeméből, s mialatt lova csöndesen, egyhanguan poroszkált, lassankint ujra elszundikált. Csak akkor riadt fel, mikor a lova, visszahőkölve ama tüskebokrokkal környezett árkok elől, melyek a szántóföldeket választják el az uttól, magától megállapodott. Eszébe jutott az eltört láb, s igyekezett visszaidézni emlékezetébe mindama törési eseteket, amelyekről csak tudott. Az eső elállott; pirkadni kezdett, s a lombtalan almafák ágain kuczorgó kis madarak fázósan borzolgatták tollaikat a hideg reggeli szélben. Köröskörül, amerre szem látott, végtelen sikság terült el, s a tanyák körül sötéten rajzolódó fák-bokrok violaszinbe játszó fekete foltot vetettek itt-ott erre a roppant szürkeségre, mely a messzi látóhatáron a reggeli ég komor szineiben veszett el. Károly időnkint kinyitotta a szemét, de olyan fáradt és álmos volt, hogy csakhamar ujra elszenderedett. Félálmában legutóbbi benyomásai összezavarodtak emlékeivel; majd diáknak, majd házasembernek látta magát, hol ágyában feküdt, mint az imént, hol az operáló-asztal körül szorgoskodott, mint hajdan. A puhitó borogatás meleg szaga összevegyült fejében a harmatos fü édes illatával; hallotta az ágyfüggönyök vasgyürüinek a csikorgását, amint végig siklanak a vasrudon, majd ismét alvó feleségét látta... Ahogy áthaladt Vassonville-en, egy suhanczot látott meg az uton. A gyerek az árokparton ült.
- Maga a doktor? - kérdezte.
Mikor hallotta, hogy: igen, felkapta a faczipőit, s szaladva mutatta az utat Károlynak.
Az orvos, utközben, megtudta vezetőjének a beszédjéből, hogy Rouault ur nagyon jómódu gazda. Előtte való este kitörte a lábát, egy szomszédjától jövet, akinél a Három királyok-at ünnepelték. A felesége meghalt már vagy két esztendeje. Csak a lánya van vele; a kisasszony, aki a háztartásról gondoskodik.
Az uton szaporodni kezdett s egyre mélyebbé vált a kerékvágás. Eszerint már közel lehetnek a tanyához. Egyszerre a kis siheder eltünt; bebujt a sövénynek egy hasadékán, majd ujra megjelent s kinyitotta belülről az udvart elzáró korlátot. Károly lehajolt, hogy a faágak meg ne sértsék az arczát, s beforditotta lovát a dértől nedves avarra. A házőrző kutyák ugatva rohantak elő óljaikból, amennyire a lánczuk engedte. A ló megijedt és ágaskodni kezdett.
A tanya csakugyan jómódra vallott. Az istállókban, a tárt kapukon át, hatalmas igás-lovakat lehetett látni, amelyek békésen abrakoltak a vadonatuj rácsozatu jászolban. Az épületek mentén tekintélyes szemétdomb gőzölgött, s a pulykák és tyukok között öt vagy hat páva szemecskélt, ami a legnagyobb fényüzése a caux-i baromfi-udvaroknak. Az akol hosszu, a csűr magas volt; egyik is, másik is sima falú. A kocsiszinben két nagy szekér és négy eke állott, minden hozzávalóval: jármokkal, ostorokkal, és kék gyapjuból készült ló-takarókkal, melyek már egy kicsit szennyesek voltak a tetőzetről lehulló finom portól. A kissé lejtős udvart egymástól egyforma távolságra álló fák tették barátságossá; a pocsolya felől libasereg vidám gágogása hallatszott.
A ház küszöbén Bovary urat egy fiatal nő fogadta, három fodorral diszitett kék merino-ruhában. Aztán bevezette a konyhába, a hol nagy tűz lángolt. Köröskörül, kisebb-nagyobb fazekakban, a cselédség reggelije főtt. A kandalló belső részében néhány nedves ruha száradt. A lapát, a többféle tűzfogó és a fuvónak a hegye - megannyi óriási méretü szerszám - ugy fénylett, mint a csiszolt aczél; s a falon függő konyha-edényeken ott tükröződött a tűzhely lángjával együtt a kora reggeli napsugár is, amely már beszűrődött a konyha-ablakon.
Károly felment az emeletre, megnézni a beteget. Ágyában találta, dunyhák és paplanok között, izzadtan, jó messzire gyapjusipkájától, melyet, ugy látszik, türelmetlenségében hajitott le az ágyról. Ötven esztendős, zömök kis ember lehetett; fehér bőrü és kék szemü. Kopasz volt a feje bubjáig, és fülbevalót viselt. Egy széken nagy üveg pálinka állott előtte, s a beteg ugyancsak sürün töltögetett magának a gyomor-erősitőből. De ahogy az orvost megpillantotta, egyszerre alábbhagyott a vitézkedéssel, s ahelyett, hogy káromkodott volna, mint ahogy már egy fél nap óta cselekedte, elkezdett iszonyatosan nyögni.
A törés egyszerü volt; a bajt semmi se komplikálta. Károly nem is kivánhatott volna könnyebb esetet. Még élénken emlékezett rá, hogyan viselkedtek mesterei a sebesült ágya mellett, s ezek példájára vigasztalni kezdte a beteget, mindenféle jó szóval, afféle sebészi nyájasságokkal, amelyek olyanok, mint az az olaj, amelylyel a metszőkést kenik. Hogy küllőket csinálhasson a tört hely köré, leküldött a kocsiszinbe s felhozatott egy csomó léczet. A léczek közül kiválasztotta a legalkalmasabbat, darabokra vágta, aztán lecsiszolta egy üvegdarabbal; a szolgáló ezalatt tépést csinált, Emma kisasszony pedig apró párnákat varrt, amelyeknek az volt a hivatásuk, hogy a tört lábat körülbugyelálják. Mivel egy kicsit sokára találta meg a varró-eszközeit, apja türelmetlenkedni kezdett. Nem felelt semmit, de varrás közben megszurta az ujját. A vérző ujjat aztán a szájába vette, hogy kiszíjja belőle a vért.
Károlyt meglepte a lány körmeinek a fehérsége. Még sohase látott ilyen gondosan ápolt, mandula-alaku, finoman élezett körmöket; ez a vakitó fehérség a dieppe-i elefántcsontra emlékeztette. Pedig a kezét nem lehetett szépnek mondani, talán mert nem volt elég halvány; annyi bizonyos, hogy az izületeknél valamivel formásabb is lehetett volna. Aztán meg tulságosan hosszukás volt, s körvonalainak a hajlásában több finomságot keresett a szem. Annál szebb volt a szeme. Tulajdonképpen barnának kellett lennie, de a szemöldöke feketének tüntette fel. Tekintetében tisztaság és bátorság csillogott.
Mikor a kötés elkészült, az orvost meghivták - és pedig maga Rouault ur - hogy egyék egy falatot, mielőtt haza megy.
Károly lement a földszinten lévő nagy terembe. Egy kis asztalon két teriték állott; a teritékek mellett ezüst serleg és evőeszközök. Az asztalka közvetetlen közelében volt egy nagy mennyezetes ágynak, melynek lebernyegén és fali szőnyegén török figurákat lehetett látni. Az ablakkal szemben lévő nagy tölgyfaszekrény felől levendula-illat szállongott, keverten a frissen vasalt ruha átható szagával. A szoba szögleteiben néhány gabonával teli zsák állott; az, ami nem fért el a szomszéd magtárban, ahová három kőlépcső vezetett. A terem különben nem volt minden dísz nélkül; a falon, melynek zöld festését penészszinüre változtatta a mindenfelé jelentkező salétrom, egy krétával rajzolt s aranyozott keretbe foglalt Minerva-fej ékeskedett. A kép aljára, szögletes disz-betükkel, ez volt irva: "Kedves atyámnak".
Előbb a betegről beszélgettek, aztán az időről, a tartós nagy hidegről, meg a farkasokról, amelyek éjjelenkint ellepik a mezőt. Rouault kisasszony nem szerette a pusztai életet, kivált most, hogy az egész tanyáról neki magának kellett gondoskodnia. A teremben meglehetős hüvös volt; a kisasszony még evésközben is didergett. Károly csak most vette észre, hogy milyen húsosak az ajkai; mert az volt a szokása, hogy, ha nem evett és nem beszélt, a száját harapdálta.
Nyakát szélesen lehajló, fehér ruhagallér vette körül. Haját, melynek két vastag, fekete fonata oly sima volt, mintha mindegyik egy-egy darabból lett volna, vékony, finom vonal választotta kétfelé a fején; ez a vékony választék aztán egész hajerdőben veszett el, mely majdnem egészen beboritotta a fülét s hátul hatalmas fonadékban végződött. Ez a csodálatos haj oly hullámosan hajlott halántékára, hogy a falusi doktor, a ki életében először vett észre ilyesmit, alig tudta levenni róla a szemét. Arczszine üdének, rózsásnak tünt fel. Ruhaderekának két gombja között, ahogy a férfiak viselik a lánczot, csigahéj-foglalatu női messzelátót hordott.
Mikor Károly, aki felment, hogy elbucsuzzék Rouault apótól, visszajött a terembe, Emma kisasszonyt az ablaknál találta. Homlokát az ablaküvegnek támasztva, a kertet nézte, a hol a futópaszuly karóit feldöntögette a szél. Megfordult.
- Keres valamit? - kérdezte.
- A lovagló-vesszőmet, ha megengedi - felelt.
S keresgélni kezdte az ágyon, az ajtó mögött, a székek alatt; a zsákok és a fal közt csuszott le a földre. Emma kisasszony észrevette s lehajlott a zsákok fölé. Károly, udvariasságból, oda sietett, s amint, hasonló mozdulatot téve, kinyujtotta a karját arra felé, érezte, hogy melle hozzá ért a leány hátához. Emma kisasszony piros arczczal egyenesedett fel, s csak a válla fölött nézett rá, amint átnyujtotta neki a bikacsököt.
Ugy igérte, hogy három nap mulva jön megint Bertaux-ba, de már másnap átlovagolt, aztán pontosan megjelent hetenkint kétszer, nem számitva, hogy néha váratlanul is beállitott, mint aki feledékenységből elvétette a szokásos napot.
Különben minden jól ment; a gyógyulás szabály szerint folyt le, s mikor a hetedik hét közepén Rouault apó lábra állott s megpróbálta segitség nélkül járni fel s alá a viskó-jában, Bovary urat nagytehetségü embernek kezdték tekinteni. Rouault apó kijelentette, hogy a legelső yvetot-i orvosok se gyógyitották volna meg jobban, sőt talán még a rouen-iak se.
Károly nem igen kérdezgette magától, hogy miért jár Bertaux-ba olyan szivesen. Ha gondolt volna rá, bizonyára az eset sulyosságának tulajdonitotta volna buzgalmát, vagy pedig a remélhető haszonnak. De vajjon ez volt-e az oka, hogy, mig minden más elfoglaltságát terhesnek és nyomoruságosnak tartotta, a bertaux-i kirándulásoknak már előre örvendett? Ezeken a napokon korán kelt, galoppban haladt előre, egyre nógatta a lovát, s mielőtt beállitott a tanyára, megtisztitotta czipőjét a fűben és felhuzta fekete keztyüjét. Ilyenkor örült, hogy megérkezett a tanyára, hogy vállával félretolhatja a fa-sorompót; örült, hogy hallhatja a kőfalon kukorékoló kakast, s láthatja a suhanczokat, akik szembe jöttek vele. Szerette a csürt és az istállókat; szerette Rouault apót, aki nagyokat parolázott vele és megmentőjének nevezte; szerette hallani, amint Emma kisasszony kis faczipőiben végigkopogott a szépen felmosott konyha kőkoczkáin. Ezek a nagysarku faczipők valamivel magasabbnak tüntették fel, s amint igy járt-kelt előtte, a sebesen emelkedő fatalp, a bőrczipőhöz súrolódva, olyan kedvesen csattogott és nyikorgott!
Emma kisasszony rendesen kikisérte Károlyt a tornácz lépcsőjéig, s ha a lovat akkorára még nem hozták elő, ott maradt vele. Ilyenkor már nem beszélgettek, csak éppen elbúcsúztak egymástól. A hüvös szél ide-oda tánczoltatta a lány nyakszirtjén a finom hajpihét, majd kötőjének a pántlikájával kezdett játszadozni s addig lengette, kuszálta össze-vissza, mig végre valóságos csokorrá göngyölitgette a csipőjét övező s hátul megkötött két fehér szalagot. Egy szép nap lágyabbra vált az idő; az udvarban álló fák kérge csepegett s az épületek tetején olvadni kezdett a hó. Emma már a küszöbön volt, de visszament a szobájába a napernyőjéért. Jött, s kinyitotta. A galambszin selyem-ernyőn átsugárzó napfény valami különös, rezgő csillogást varázsolt finom, fehér arczbőrére. Mosolygott; a szép idő boldoggá tette. És a nagy csendben hallani lehetett, amint a tetőről leszivárgó vizcseppek rá-rákoppantak a kifeszitett selyemre.
Eleinte, hogy Károly Bertaux-ba kezdett járni, az ifjabb Bovaryné is élénken érdeklődött a beteg iránt. Sőt külön lapot nyitott neki abban a könyvben, melybe férjének orvosi látogatásait és bevételeit jegyezte. Mikor azonban értesült róla, hogy Rouault urnak leánya is van, kérdezősködni kezdett. Megtudta, hogy Rouault kisasszonyt az Orsolya-szűzek nevelték, következésképpen szép nevelést kapott; tud tánczolni, rajzolni, tanult földrajzot, tud himezni és zongorázni. No még csak ez kellett neki!
- Hát ezért derül ki ugy az arcza, valahányszor Bertaux-ba megy - tépelődött magában - ezért veszi fel mindig az uj mellényét, nem törődve vele, hogy az esőben tönkre teheti?! Ó, ez a nő, ez a nő!...
És ösztönszerüleg gyülölni kezdte ezt a nőt. Eleinte csak czélzásokkal könnyitett a lelkén, de Károly sehogy se akarta megérteni a czélzásait. Utóbb világosabban kezdett beszélni s mindenféle nehézségeket támasztott, ha férje Bertaux-ba készült; Károly, aki rettegett a viharos jelenetektől, erre se szólt egy szót se. Végre egyenesen rátámadt s vallatni kezdte, amire Károly nem tudott mit felelni: - Mért jár Bertaux-ba még most is, noha Rouault már meggyógyult s fizetni egy garast se fizetett? Persze, mert van ott valami személy, egy hölgy, aki tud fecsegni, társalogni, himezni, meg nem tudom micsoda ostobaságot! Ezt szereti ő: uri kisasszonyok kellenek neki!
És ujult erővel folytatta:
- Uri kisasszony! A Rouault apó leánya? Ugyan! A nagyapjuk még juhász volt s van egy unokatestvérök, akit majdnem becsuktak, valami korcsmai verekedés, késelés vagy mi miatt. Ezért nem érdemes ugy henczegni és selyemruhában járni vasárnap a templomba, mint valami grófnő! Különben ez a Rouault voltaképp egy szegény ördög, aki, ha véletlenül tavaly be nem üt a repcze, aligha tudta volna kifizetni a bér-hátrálékát!
Károly, hogy elkerülje a hasonló jeleneteket, egy idő óta nem járt Bertaux-ba. Sok zokogás és csók után, a szerelmi kitörés egy ünnepies perczében Alojzia megeskettette, hogy nem megy oda többet. Rá kellett tennie a kezét Alojzia imádságos könyvére; igy mondta el a fogadalmat. Engedelmeskedett tehát; de vágyának a vakmerősége tiltakozott viseletének a szolgaisága ellen, s képmutatása azt a naiv gondolatot rejtegette, hogy most már, mivel nem szabad látnia, joga van szeretnie Emmát. Aztán meg az özvegy nagyon sovány volt; hosszu fogaira rosszul esett ránézni; télen-nyáron egy kis fekete sált hordott, melynek a hegye lecsüngött a lapoczkája alá; a ruha csak ugy lógott rajta; tulságosan rövid szoknyája nem fedte el a bokáit, pedig se szürke harisnyáin, se nagy czipőin nem volt semmi látnivaló.
Koronkint Károlynak az anyja is átjött hozzájok egy pár napra; de alig teltek el a viszontlátás első órái, ő is ugyanazt hajtogatta, amit a menye. Mintha egy olló két szára közé került volna; egész nap nyiszálták a megjegyzéseikkel. Mért eszik olyan sokat? Mért kinálgatja a borát minden jöttmentnek? Micsoda makacsság, hogy nem akar flanell-inget hordani!
Ekközben az történt, hogy tavasz elején az ingouville-i jegyző, aki Dubuc özvegyének a vagyonát kezelte, egy szép nap elvitorlázott ismeretlen vidékre, s magával vitte a kliensei pénzét. Alojziának a vagyona ugyan nem csak készpénzből állott, mert azonkivül, hogy részese volt egy hajónak - amely részesedés értékét hatezer frankra becsülték - megmaradt Saint-François utczai háza is, de mégis csak ugy volt, hogy abból a nagy vagyonból, melyről oly sokat beszéltek, Alojzia nem hozott egyebet a házhoz, mint egy pár butort, meg egy csomó viselt ruhát. És lassankint kiderült, hogy a dieppe-i ház egészen az alap-czölöpzetéig meg van terhelve jelzáloggal; hogy ami a jegyzőnél volt, azt már csak az Isten tudja, hová lett; s hogy végre a hajórész értéke nem több ezer tallérnál. E szerint hazudott a jó asszony! Az idősb Bovary ur dühében a földhöz vágott egy széket, s azzal vádolta a feleségét, hogy szerencsétlenné tette a fiukat, amikor hozzá kötötte ehhez a kiaszott gebéhez, akinek a czakkumpakkja se ér többet, mint amennyit a bőre. Átjöttek Tostes-ba. Magyarázatot kértek, s a magyarázat kínos jelenetekre vezetett. Alojzia sirva menekült férjéhez s rimánkodott, hogy védelmezze meg szüleitől. Károly rajta volt, hogy megvédelmezze, s mentegette, amennyire csak tudta. Amazok megharagudtak és haza utaztak.
De a határozott föllépésnek azért megvolt a maga hatása. Egy héttel később Alojziát, amint a fehérnemüjét teregette ki az udvaron, vérhányás fogta el, s másnap, mialatt Károly hátat forditott neki, hogy leereszsze az ablak függönyét, csak annyit mondott: "Jaj, istenem!", egyet sóhajtott s elvesztette az eszméletét. Ki hitte volna? - meghalt.
Mikor a temetőben már mindent elvégeztek, Károly haza ment. Odalenn senkise várta; fölment az emeletre, a hálószobába. Alojzia ruhája még most is ott függött a hálófülkében, egy szögön. Károly rá könyökölt a szekrényre és hosszasan elmerengett. Valami nagyon fájdalmas érzés fogta el. Mégis csak szerette, hiába.
