Egy dolog van, amit biztosan tudok:
Ember vagyok, így vagyok gyalázatos.
Nem köszörül csorbát rajtam
Sem erkölcs, sem ítélet,
Tiszta létbe születhetnék,
Ha részért adnám az egészet?
Én megmartam a kezet, mely enni adott.
S játszottam az árvát, ha éberen altatott.
Sírva kerestem a keservet könnyezve,
Bíztam, remegtem egy halandót ölelve.
Boldoggá avattam a tudományt,
Ó, én a boldogtalan!
Művembe oltottam a hagyományt,
De szavamra mondom: hasztalan.
A magány kövei kemény űrbe vonnak,
A becsület szavai hitellel becsapnak,
De szertelen élet fedezi-e a kölcsönt,
Ha féktelen szabadság uralja e börtönt?
Én tudom, hogy nincs bocsánat.
Számomra koszorúvá érett a raflézia,
Mert szeretve így lenni maga a szodómia.
A rendet és terhet ma ravatalra adtam,
Így tékozló gyermekké lettem magamban.
Bár bűnömért cserébe életem adhatom,
Ha mások is gyarapodnak halálomon.
Síromra úgy ácsolj keresztet kegyelem,
Hogy lelkemmé táguljon a fesztelen fegyelem!
A bocsánat túl kevés. Már biztosan tudom.
Kezedbe ajánlom múló alázatom:
A penitenciában lüktető mozdulaton,
A magamból kibomló gyalázaton,
Minden akarat benned nő nagyra,
Minden alkonyat érted kél napra!
Minden emelet földszintje Te lettél,
Minden sejtembe értelmet temettél!
Úgy félek, hogy nem vált meg
A félelemtől megmentő szeretet,
S hiába jelöltem ki benned
A helyemet.
Úgy tartok tőle, hogy az Édenből kitagad
A gyermekét elűző pusztító iszonyat!
Ne hagyj magamra, kérlek, míg élek!
Légy bennem önmagad, szellem és lélek.
S egykor, ha ott ülsz majd a halotti toron,
Fogadj el magadba, világolj világomon!
Vigyázz rám, nevess fel szemedben szemembe,
Csókolj fel, emelj fel kezemmel kezedbe!
Tégy engem pecsétként kebledre, s keblemet
Öleld át, mentsd így át szívedbe szívemet!
Oldozz fel, áldozz fel, ne taszíts magányba,
Éretlen vagyok még a hirtelen halálra!
Ne ítélj magamra, válts engem valóra,
Ne tekints reám úgy, mint csak egy lakóra!
Ne engedd, hogy bűnöm ára e létezés legyen,
De engedd, hogy életed így teljessé tegyem!
Mert általad vagyok. Már biztosan tudom.
Hiányod lett bennem minden gyalázatom.
Fogadd hát cserébe illő alázatom:
Légy bennem bizonyos a gondtalan gondolaton.
Ember vagyok, így vagyok gyalázatos.
Nem köszörül csorbát rajtam
Sem erkölcs, sem ítélet,
Tiszta létbe születhetnék,
Ha részért adnám az egészet?
Én megmartam a kezet, mely enni adott.
S játszottam az árvát, ha éberen altatott.
Sírva kerestem a keservet könnyezve,
Bíztam, remegtem egy halandót ölelve.
Boldoggá avattam a tudományt,
Ó, én a boldogtalan!
Művembe oltottam a hagyományt,
De szavamra mondom: hasztalan.
A magány kövei kemény űrbe vonnak,
A becsület szavai hitellel becsapnak,
De szertelen élet fedezi-e a kölcsönt,
Ha féktelen szabadság uralja e börtönt?
Én tudom, hogy nincs bocsánat.
Számomra koszorúvá érett a raflézia,
Mert szeretve így lenni maga a szodómia.
A rendet és terhet ma ravatalra adtam,
Így tékozló gyermekké lettem magamban.
Bár bűnömért cserébe életem adhatom,
Ha mások is gyarapodnak halálomon.
Síromra úgy ácsolj keresztet kegyelem,
Hogy lelkemmé táguljon a fesztelen fegyelem!
A bocsánat túl kevés. Már biztosan tudom.
Kezedbe ajánlom múló alázatom:
A penitenciában lüktető mozdulaton,
A magamból kibomló gyalázaton,
Minden akarat benned nő nagyra,
Minden alkonyat érted kél napra!
Minden emelet földszintje Te lettél,
Minden sejtembe értelmet temettél!
Úgy félek, hogy nem vált meg
A félelemtől megmentő szeretet,
S hiába jelöltem ki benned
A helyemet.
Úgy tartok tőle, hogy az Édenből kitagad
A gyermekét elűző pusztító iszonyat!
Ne hagyj magamra, kérlek, míg élek!
Légy bennem önmagad, szellem és lélek.
S egykor, ha ott ülsz majd a halotti toron,
Fogadj el magadba, világolj világomon!
Vigyázz rám, nevess fel szemedben szemembe,
Csókolj fel, emelj fel kezemmel kezedbe!
Tégy engem pecsétként kebledre, s keblemet
Öleld át, mentsd így át szívedbe szívemet!
Oldozz fel, áldozz fel, ne taszíts magányba,
Éretlen vagyok még a hirtelen halálra!
Ne ítélj magamra, válts engem valóra,
Ne tekints reám úgy, mint csak egy lakóra!
Ne engedd, hogy bűnöm ára e létezés legyen,
De engedd, hogy életed így teljessé tegyem!
Mert általad vagyok. Már biztosan tudom.
Hiányod lett bennem minden gyalázatom.
Fogadd hát cserébe illő alázatom:
Légy bennem bizonyos a gondtalan gondolaton.
