Konrád Tamás Zsolt: Hétköznapi hangulatok hazafelé

Pályaudvar peronján lépkedek. Mellettem
alakok suhannak, búsan balgán ballagok.
Eszembe bevillan, hogy ma mihez kellettem.
A gondolat kínoz, kissé kedvtelen vagyok.

Vonatra ülve sípszót várom, mint megváltót.
Szűkös kupé telik, tömeg tódul befelé.
Lustán elernyedt izmom mozgásban meggátol,
csak a gyűrött arcom fordul az ablak felé.

Kitekintek. Mielőtt bambán elmerengnék
a sok-sok veszteglő vagon végtelen során,
olyan hangulat fog el, mint ha vendég lennék
egy szürke hétköznap hosszú halotti torán.

Végre rezzen a padló, meginog alattam.
Így nyújt lassú, lomha lendületből szemelvényt.
Apró öröm ez is, hogy pár métert haladtam.
Sínt gyötörve gyengén gyorsul a kék szerelvény.

Észrevétlen belendül, zakatol kereke.
Száguldó sziluett szalad felém gúnyolódva.
Szemem fókuszában más a világ szerepe,
s bája feltör fűből, fából elmosódva.

Szemhéjam elnehezül, már nem állok ellen.
A hangok tompulva távolodnak el tőlem.
Hirtelen mély álomban bolyong már a szellem,
varázsolva védtelen, bús bábot belőlem.

Csikorgó fék hangja üt rést a látomáson,
Nyílik szemem, szaladok, szállok le, s feldúl menten,
tanácstalan állok idegen állomáson...
A fránya alvás miatt, már megint túlmentem.