A Királykút Emlékház szeretettel vár minden érdeklődőt 2012. november 7-én 17 órára Bakonyi István: Serfőző Simon (kismonográfia) című kötetének bemutatójára.
1975-ben jelenik meg Serfőző Simon
harmadik verseskötete Ma és mindennap címmel a Szépirodalmi
Könyvkiadónál. E sorok írójának különösen kedves könyv, hiszen élete
első folyóirat-publikácóját ennek a kötetnek, valamint Szederkényi
Ervinnek, a Pécsett szerkesztett Jelenkor néhai főszerkesztőjének
köszönheti. A recenzió 1976 szeptemberében jelent meg, akkor még B.
Kovács István aláírással. Ám hadd idézzek itt valaki mástól! Vasy Géza
szerint Serfőző ekkor még „…nem … befutott költő. De valamivel sokkal
fontosabbat elért: költő lett, költő maradt.” (Vasy Géza: Gonddal teli
szép versek. Napjaink, 1976/5. 9.) És hozzáteszi, hogy ez az eddigi
legjobb Serfőző-kötet.
A Ma és mindennap szerves folytatást jelent Serfőző Simon pályáján. Itt is jól láthatjuk, hogy a tanyáról jövő költő számára továbbra is alapérték a hűség, és erről a szilárd alapról jut el az akkori valóság igenléséig, vagy éppen a jövőért érzett aggodalmak sokaságáig. „Nem az idilli falu jelenik meg, hanem a sáros, véres, küzdelmes valóság képei, költői transzformációval.” (Farkas László: Ma és mindennap. Magyar Nemzet, 1976/51.13.) A Holddal világítottunk c. első ciklus versei máris egy olyan folyamatot ábrázolnak, amelyben a költő eljut a szűkebb haza világának kitágulásáig. (Érdekességként megjegyzendő, hogy ez lesz majd a címe egy következő verseskötetének is.) A cím egyben pontosan utal azokra az életkörülményekre, amelyek körülvették az eszmélni kezdő embert. Jelzi a szegénységet, de jelzi a természet közelségét is. Az apró életképek a művészi sűrítés és a lírai realizmus szép példái. (Fölkel a hajnal, Valaki járkál, stb.) Az Egykék országa az egyik legerőteljesebb, lírai feszültséget hordozó műve. Egy, a címben jelzett jelenség idézésével, néhány figyelmeztetéssel válik a jövő iránti felelősség vállalójává, és a költő magatartása itt egyértelműen közösségi. A hatást főleg a képgazdagsággal éri el, és ugyanezekkel az eszközökkel tudja megjeleníteni az időviszonyok közötti feszültséget. Ezzel kapcsolatos még egy idézet Farkas Lászlótól: „…a csak őrá jellemző metaforikus nyelv, amely első verseitől fölismerhető. … A tárgyakat, a mozgást, az eseményeket összefényképezi, két-három képet egymásra montíroz.” (Farkas László i.m. uo.)
Ez a feszültség egyben mindig a múlt, a jelen és a jövő szoros kapcsolatát, törvényszerű egymásra épülését is jelenti. A múlt jelenségeihez való érzelmi kötődés a korszak problematikájának ábrázolásával és a jövendőért érzett felelősséggel jár együtt. Az Egykék országában olvassuk: „Munkára szülték őket, / és sokat belőlük, / hogy az ágon is ültek. / Szülték kihasználni őket.” S a vers megszületésének korára ezen a módon irányítja rá az olvasó figyelmét: „S nem számol a jövő magával!”
Rövidebb költeményeiben is hasonló igényességgel találkozunk ebben a verseskönyvben. Sohasem érezzük, hogy a költő visszaélne a költői tömörítés lehetőségeivel. Serfőző Simon stílusáról ekkor jó szívvel elmondható, hogy mentes az öncélúságtól, és ezt például jól láthatjuk a Vajúdásban, ahol az édesanya és a teremtett világ, a természet párhuzama vonul végig a mű szerkezetén. Egyik részlete: „Csipőben széles hátul a táj. / Duzzadt vese a domb. / A vajúdásban kitágul a völgy, / az erős medencecsont.” Ugyanakkor igaznak érezhetjük Honffy Pál véleményét: „Versei azt a jellegzetesen mai költő felfogásmódot példázzák, amely nem a tetszetős, jól csengő verssorokban, a szabályos ritmusban, a takaros rímekben keresi a költészet megkülönböztető ismérvét, hanem a képalkotás sajátos, eredeti voltában, a nyelvi kifejezés intenzív sűrítőerejében.” (Honffy Pál: Serfőző Simon: Ma és mindennap. Forrás, 1976/5-6. 89.)
Az előbb említett sajátosságokat kimutathatjuk más helyeken is. „Ebben az országhatárral / körülkerített tanyában: hazámban / ki lakik majd?” (Hazámban) Ezúttal gyötrő kérdései, jogos aggodalmai kerülnek előtérbe, és a tágabb közösség nyílt vállalása folyton érintkezik a múlt, az örökség egyértelmű féltésével. Serfőző Simon átélte a paraszti és tanyasi létezés sorsdöntő és tragikus fordulatait. Érzés- és gondolatvilágában többnyire mindezzel vannak összefüggésben a múlthoz kötődés motívumai, s jórészt mindezek táplálják aggályait is. Egy másik költeményében, a Falumban (a Magamért, másokért című ciklusból) megfogalmazza kibocsátó közegéhez, a faluhoz fűződő viszonyát. Mint a magyar irodalomban a mélyről jövők közül oly sokan, Serfőző Simonnak az érzelmei is igen vegyesek ezzel kapcsolatban. A szeretet és a gyűlölet, a vonzás és a taszítás elemei keverednek itt, és a lírai én belső küzdelmében végül az elszakadás szükségszerűen győzedelmeskedik. Nem az egyén szakad el régi közegétől, hanem az új létforma semmisíti meg a régit. Az „Így szeret, hogy nincs gondja velem” gondolatában rejlik kissé sommásan az általánosító érték. Korábban másképpen jelentkezett még nála a bezártságból való kitörés vágya. „Az országot érték itt ütések! / A fájás mintha már szűnne.” Vagy: „De már szalad a gally, nem lehet, / csak a magasban utolérni.” – olvassuk az Érzékeny gyökerekben.
A Magamért, másokért ciklus verscímei egyébként helyenként a költői személyiség fokozottabb előtérbe kerüléséről tanúskodnak. (Én jövök, Magamért, másokért, Kiabálok, Aki ismer) Individualizmusnak azonban nyoma sincs ezekben a művekben. Én jövök c. versében például meggyőző sorokban vall azokról, akikkel közösséget szeretne vállalni. „Azok közül jövök, / akik a nagy dologidők dombjain / pacsirtákkal rebbennek föl a porból. / S azok közül, akikhez / a hasmenéses gyárak ürülékéből szennyes folyónál / korom s városszélek szaga / száll be a bebújó ajtón.”
Ritkaságszámba megy a kétkezi dolgozók, a parasztok és a munkások világával való ilyen fokú azonosulás. Az olvasó számára már-már kissé monotonnak tűnik később a szinte teljesen egynemű témavilág, azonban azt sem feledhetjük, hogy bizonyos, kétségtelenül meglevő korlátai ellenére egy nagyon határozott művészi és emberi állásfoglalás Serfőző Simon ekkori alkotásainak a szellemi háttere és indítéka. Más helyeken meg éppen a költészet és a költők komoly felelősségére világít rá, és többször is, bár gyakran ki nem mondottan figyelmeztet a múlt megtagadásának súlyos bűnére, és arra, hogy a puszta külsőségekkel nem ápolhatjuk hagyományainkat. „Nekik kirándulás e táj, / ahol majd kalandoknak kellene / mindenfelé fürödni / a derékig érő melegben, / s odaadóan feküdnének le az ángyikák / a költők / csenevész szárnya alá.” (Kirándulás e táj)
Többször viszont úgy ábrázolja az ember földhözragadtságát, hogy azon nem tud még túllépni, és ilyenkor a hangja kissé modorossá válik. (Kiabálok, Legénykedik, Valóban) Bár az utóbbi vers figyelmeztet egy ellentmondásos jelenségre, a kisember mindenkori viszonylagos kiszolgáltatottságára is: „Neki csak / elvégezni kell a munkát. / S azon túl, valóban, / nem sokat bíznak rá.” Ugyanez a gondolat jelenik meg a Fővárosom egyik részletében: „Termelnek / jövőt, a mélyben / hadakoznak.”
Költői világképének mintegy újrafogalmazása a címével is igen sokat mondó ciklus, az Otthonuk: e táj. Itt folytatódnak az előző kötetekből ismert vallomások, a származásnak és a szellemi, erkölcsi gyökereknek a hangsúlyozása nagyon fontos változatlanul. Mielőtt c. versében ugyanakkor az olyan elődök neveinek emlegetésével, mint Illyés Gyula, Veres Péter, Móricz Zsigmond vagy Szabó Pál, kétségtelenül a népi irodalommal való teljes azonosulásról győzi meg a befogadót. Ennek a ciklusnak néhány darabját jellemzi, hogy hosszabb verseiben kötetlenebb a forma, sokkal inkább szabadjára engedi gondolatait. A címadó mű egyfajta tablószerű ábrázolás a hazáról. A szűkebb otthon képe tágul ki, és mozaikszerűen épülnek egymásra az elemek. Újra a szülőföld szeretete kap hangot, azonban mélységében nem mutat túl az előzőkön.
Annál inkább az Anyám, ez az igazán emlékezetes és sikeres költemény. Kompozíciója rendkívül tudatosan szerkesztett, híján van mindenfajta erőltetettségnek. Hangneme ugyanakkor visszafogottabb a legtöbb ismert anyaversnél. Jelentős többletet jelent, hogy leírja benne Serfőző az idősebb korosztály, az öregek számos tragikus életmozzanatát. Ismét megfigyelhetjük költőnk egyik fontos erényét, azt, hogy jól bánik az idővel. Maga, a szerző ezen a módon jelenik meg a versben: „Jön valahonnan, lóg válláról / a baj, véresfogú, / agyonütött fiafarkas.” Utána anya és fia képe már párhuzamosan vonul végig a mű testén. Ilyen erőteljes sorokkal találkozunk: „Éjjel is tőlem alszol. / Égen-földön ott járok dörgő gépek / fekete vasképében. / Angyalok ijednek el az égen.”
A jó szó is c. kötetzáró ciklus legjelentősebb verse az Innen. Ez a végső hangja a kötetnek, s nyilván nem véletlenül. Költői hitvallása kapcsolódik az Én jövök gondolatvilágához. „…s a munkát két kézzel végzőket: / munkásokat és parasztokat nincs miért / megtagadnom. Értük van dolgom, s dolgaim / megmérnek.” Ugyanakkor a költő elítéli a „megalázkodással magasztosulókat”, a „megalkuvás árán dicsőülőket”. Azt hiszem, a korszak költőjének, a hetvenes évek világában aligha lehetett ennél világosabb és tisztességesebb művész-emberi feladata! Vasy Géza egyébként az Otthon c. verset tartja az egyik legjobbnak, s hozzáteszi, hogy itt a Petőfi-féle tárgyiasság a kiindulópont, ám: „Ennek a föllazításában, maibbá tételéhez először egy frissebb hagyományt alkalmazott: a realista szabadverset, amire az Otthon szép példa…” (Vasy Géza i.m. uo.) Hasonlóképpen vélekedik tanulmány értékű méltatásában Zimonyi Zoltán is, aki meg is nevezi az Egy estém otthonhoz kötődést, s aztán hozzátesz egy fontos mondatot: „…az elidegenedett és mégis otthonos világban válik ketté Serfőző Simon térbeli és lelki létezési formája, de itt nyeri el egyben újabb összefüggését is: megtalálja költői világa archimédeszi pontját.” (Zimonyi Zoltán: Tágabb határban. Tiszatáj, 1976/8. 71.)
A magyar költészetben mindig megfigyelhető volt egy olyan erőteljes vonal, amely az örökség hű vállalásából kiindulva, attól folyamatosan megerősítve jutott el a valóság tükrözéséig, a gyakran forradalmi, de mindenképpen a társadalmi elkötelezettséget jelző mondandó kifejezéséig. Nem vitás, hogy a közelmúlt és a jelen lírájában is megfigyelhetjük ezt a fontos jelenséget. Az ebbe a sorba tartozó költők sajátossága, hogy elzárkóznak az önmegvalósítás, gyakran erőltetett túlsúlyától, bizonyos avantgárd törekvésektől. Ezeket a költőket a kollektivitás korszerű igénylése, az elkötelezettség nyílt vállalása jellemzi. Figyelmet érdemel ugyanakkor, hogy Varjas Endre szerint Kassák Lajos expresszionizmusa éppúgy hatott Serfőző lírájára, mint a klasszikus mintát elhagyó József Attila vagy éppen a fiatal Radnóti Miklós. (Varjas Endre: Mit csinál a költő? Élet és Irodalom, 1976/28. 11.)
Serfőző Simon Ma és mindennap c. verseskötete arról tanúskodik, hogy szerzője is ennek a magatartásnak korszerű lírai kifejezését keresi. És igaz az is, amit Farkas László állít, vagyis az, hogy a költőre az őszinteség, a hit és az elkötelezettség, valamint a szerénység és a szemérmesség jellemző. (Farkas László i.m. uo.)
Egy prózai kitérő 1978-ban: Amíg élünk
A szociografikus érdeklődés Serfőző Simon költészetében is kimutatható. Mindez arra ösztönözte többször is, hogy a lírán kívüli műnemben vagy valamilyen műfajban is kipróbálja tehetségét. Tulajdonképpen otthonosan mozog mindhárom műnem világában, hiszen vannak drámái és epikai alkotásai is.
Ezeken kívül az irodalmi riport műfajában is tudott maradandó alkotni. Ennek részeként jelent meg 1978-ban Amíg élünk c. kötete. Márkus Béla ezekkel a szavakkal üdvözölte megjelenését: „…most itt az Amíg élünk, ez a különös műfajú és különös hangulatú kötetecske, szépen megformált, érzékletes stílusú, könnyed és olvasmányos írásaival – méltó párjaként a versesköteteknek.” (Márkus Béla: Serfőző Simon: Amíg élünk. Alföld, 1978/8. 72.) Mondhatjuk tehát, hogy a műfajváltó kötetet is jól fogadta a korabeli kritika, mint ahogy szerzőnknek akkor is éreznie kellett a munkásságát kísérő jó szándékot.
Vizsgálódásának tárgya ugyanaz a világ, amely költészetében is megjelenik: az alullevők, az elesettek valósága. Azoké, akik ha sokat is vártak pl. a termelőszövetkezetek megszületésétől, sokszor csalódtak és kiábrándultak. A fülszövegben maga a szerző vall ekképpen. „Idevalósi írásaimban minden barázda, idevalósiak a zakatoló vasútparkok, a kutyákat gyalogoltató faluszélek. S idevalósiak a szavak is, amelyeknek a legtöbbjét azoktól kaptam, akiknek az életét kívánom megmutatni. Akiknek a sorsa életre szóló ügyem.” Kiviláglik ezekből a sorokból, hogy szülőföldjéről, Zagyvarékas világáról szólnak ezek a riportok, jelezvén a szerző hűségét, s azt, hogy hisz a szó, az irodalom, a publicisztika erejében. Márkus Béla egyébként megfogalmaz egyfajta hiányosságot is: „…nem izgatják Serfőzőt azok a változások, amelyek a paraszti tudat mélyét érintik. Amelyek nyomon követésével pedig gazdagabb képet rajzolhatott volna a világáról.” (Márkus Béla i.m. 73.)
Berkes Erzsébet okos észrevétele szerint: „…megindító tisztességgel tudja a statisztikai adatok, életsorsok és riportkérdések-válaszok összevillantásából kibogozni a mindig elmaradottnak, mindig „bugrisnak” minősített tanyasiak humánus céljait, szép sóvárgásait.” (Berkes Erzsébet: Parasztok és publicisták. Élet és Irodalom, 1978/23. 11.) S ahogy megjegyzi: az újságíró, a költő és a zagyvarékasi illetőségű ember együtt van jelen ezekben a riportokban. Tegyük hozzá, hogy nem véletlen ez a műfajválasztás sem, hiszen ez a legösszetettebb, legszínesebb publicisztikai megszólalás. A riport közel áll a novellához, hiszen hozzá hasonlóan ábrázol embereket, mutat be élethelyzeteket, gyakran irodalmi eszközök segítségével. Természetesen azzal a különbséggel, hogy itt nem fikciót kapunk, hanem primer valóságot. Ám mindenképpen van a riportban arra lehetőség, hogy ne csak a valódit, de az igazat is megírja a tehetséges riporter.
Márpedig Serfőző Simon riporterként is tehetséges. Írásai pontosan tükrözik egy átmenetinek tartott életforma problémáit, azt, hogy a hagyomány eltűnése fájdalmat okoz az embernek, s azt, hogy mindez tragikus következményekkel is járhat. Mindeközben írónk „…kemény, feszes, fegyelmezett prózát ír.” (Borbély Sándor: Tudósítások vidékről. Magyar Hírlap, 1978/208. 10.) S ezáltal újrateremti az irodalmi riport műfaját, követvén számos rangos, ma már klasszikusnak számító íróelődje példáját. Úgy látjuk, hogy ebben főleg a két világháború közötti, népinek nevezett írók útját járja. Nem véletlenül, hiszen költészetében is hasonló vonásokat fedezhet föl az olvasó. S ha nem is éri el mindig a híres szociográfusok szintjét, mindenképpen észlelhetjük a nemes szándékot. Czére Béla hajdani észrevétele szerint legfőképpen a dokumentumfilmek kameráinak objektivitására emlékeztet megközelítése. (Czére Béla: Amíg élünk. Magyar Nemzet, 1978/152. 4.) Érdekes és találó észrevétel! Egyben jelzi azt is, hogy a különféle művészeti és publicisztikai ágak ábrázolásmódjában bőséggel lehetnek rokon vonások.
Természetesen nincs egyedül Serfőző Simon akkor, amikor ilyen témákat választ és dolgoz fel. Tágabb összefüggésben például Sánta Ferenc remekművét, a Húsz órát is említhetjük, hiszen abban az alkotásban is föllelhető a publicisztikai vonások sora, meghagyván az igazságot, mi szerint ott elsősorban szépprózai művel van dolgunk. S azt is jól tudjuk, hogy a huszadik századi irodalomban gyakori a különböző műfajok egymásra hatása. Most ezt figyelhetjük meg egyetlen életművön belül is. S az is igaz, hogy – miként például a költőtárs Kiss Dénes látja – „…költő maradt a prózában.” (Kiss Dénes: Költők a határban. Népszava, 1978/208. 8.)
Az egyik legfontosabb értéke ennek a könyvnek az, hogy a szerző igazságkeresése minden sorából kitetszik. Nehezen tudja elviselni a bajokat, a tudatos pusztítás és rombolás következményeit. Személyes érdekeltsége sem vitatható, de túl is lép ezeken a belső körökön. Próbál azonosulni hőseivel, sorsuk nem közömbös a számára sohasem. Ez is a lírikus elsőbbségét hirdeti, a szubjektivitás megelőzi az oknyomozó vagy tényfeltáró újságíró hozzáállását. Kiss Dénes szerint: „…hősei egy törvényt jól tudnak, nekik a földdel, a természettel meg kell birkózniuk, akármi is következik.” (Kiss Dénes i.m. uo.) Fontos ez a fogalmi precizitás! Ugyanis az embernek valóban meg kell birkóznia a földdel, a természeti elemekkel, hiszen éppen a mezőgazdaság az a terület, amely mindig ki van szolgáltatva az esőnek vagy az aszálynak, a napsütésnek vagy a jégverésnek. És - itt ezt különösen fontos hangsúlyoznunk – ki van szolgáltatva a társadalom kénye-kedvének, a padláslesöprésnek, az erőszakos téeszesítésnek, a hatalom önkényének. Ebben az összetett szorításban élnek Serfőző Simon lírai riportjainak alakjai, ezek a hús-vér emberek. S közben tudják és hiszik, hogy ugyan meg kell birkózniuk az elemekkel, de a természetet legyőzni úgysem tudják. Együtt kell élni a növényekkel és az állatokkal, le kell aratniuk a termést, és el kell viselniük a természeti és a társadalmi csapásokat. Mindez egy olyan korban történik, amelynek urai (elvtársai) fennhangon hirdették a természet legyőzhetőségét, s persze a múlt eltörlésének ostoba elméletét is…
Van, aki ugyanakkor éppen a kívülállást véli fölfedezni. „…szinte túlzott szerénységgel és önfegyelemmel törekszik az objektivitásra és a tárgyszerűségre. Már-már fetisizálja az objektivitást, így könyvét több helyütt lehúzza az anyagi, felületi világ leltára…” (Görömbei András: Serfőző Simon: Amíg élünk. Tiszatáj, 1979/6. 80.) Éppen ez az összetettség az egyik legfőbb sajátossága ennek az értékes könyvnek. Aztán a költő pályája tovább folytatódik. Az összetettség, a műfaji-műnemi határok feszegetése azonban továbbra is jellemzője lesz.
A Ma és mindennap szerves folytatást jelent Serfőző Simon pályáján. Itt is jól láthatjuk, hogy a tanyáról jövő költő számára továbbra is alapérték a hűség, és erről a szilárd alapról jut el az akkori valóság igenléséig, vagy éppen a jövőért érzett aggodalmak sokaságáig. „Nem az idilli falu jelenik meg, hanem a sáros, véres, küzdelmes valóság képei, költői transzformációval.” (Farkas László: Ma és mindennap. Magyar Nemzet, 1976/51.13.) A Holddal világítottunk c. első ciklus versei máris egy olyan folyamatot ábrázolnak, amelyben a költő eljut a szűkebb haza világának kitágulásáig. (Érdekességként megjegyzendő, hogy ez lesz majd a címe egy következő verseskötetének is.) A cím egyben pontosan utal azokra az életkörülményekre, amelyek körülvették az eszmélni kezdő embert. Jelzi a szegénységet, de jelzi a természet közelségét is. Az apró életképek a művészi sűrítés és a lírai realizmus szép példái. (Fölkel a hajnal, Valaki járkál, stb.) Az Egykék országa az egyik legerőteljesebb, lírai feszültséget hordozó műve. Egy, a címben jelzett jelenség idézésével, néhány figyelmeztetéssel válik a jövő iránti felelősség vállalójává, és a költő magatartása itt egyértelműen közösségi. A hatást főleg a képgazdagsággal éri el, és ugyanezekkel az eszközökkel tudja megjeleníteni az időviszonyok közötti feszültséget. Ezzel kapcsolatos még egy idézet Farkas Lászlótól: „…a csak őrá jellemző metaforikus nyelv, amely első verseitől fölismerhető. … A tárgyakat, a mozgást, az eseményeket összefényképezi, két-három képet egymásra montíroz.” (Farkas László i.m. uo.)
Ez a feszültség egyben mindig a múlt, a jelen és a jövő szoros kapcsolatát, törvényszerű egymásra épülését is jelenti. A múlt jelenségeihez való érzelmi kötődés a korszak problematikájának ábrázolásával és a jövendőért érzett felelősséggel jár együtt. Az Egykék országában olvassuk: „Munkára szülték őket, / és sokat belőlük, / hogy az ágon is ültek. / Szülték kihasználni őket.” S a vers megszületésének korára ezen a módon irányítja rá az olvasó figyelmét: „S nem számol a jövő magával!”
Rövidebb költeményeiben is hasonló igényességgel találkozunk ebben a verseskönyvben. Sohasem érezzük, hogy a költő visszaélne a költői tömörítés lehetőségeivel. Serfőző Simon stílusáról ekkor jó szívvel elmondható, hogy mentes az öncélúságtól, és ezt például jól láthatjuk a Vajúdásban, ahol az édesanya és a teremtett világ, a természet párhuzama vonul végig a mű szerkezetén. Egyik részlete: „Csipőben széles hátul a táj. / Duzzadt vese a domb. / A vajúdásban kitágul a völgy, / az erős medencecsont.” Ugyanakkor igaznak érezhetjük Honffy Pál véleményét: „Versei azt a jellegzetesen mai költő felfogásmódot példázzák, amely nem a tetszetős, jól csengő verssorokban, a szabályos ritmusban, a takaros rímekben keresi a költészet megkülönböztető ismérvét, hanem a képalkotás sajátos, eredeti voltában, a nyelvi kifejezés intenzív sűrítőerejében.” (Honffy Pál: Serfőző Simon: Ma és mindennap. Forrás, 1976/5-6. 89.)
Az előbb említett sajátosságokat kimutathatjuk más helyeken is. „Ebben az országhatárral / körülkerített tanyában: hazámban / ki lakik majd?” (Hazámban) Ezúttal gyötrő kérdései, jogos aggodalmai kerülnek előtérbe, és a tágabb közösség nyílt vállalása folyton érintkezik a múlt, az örökség egyértelmű féltésével. Serfőző Simon átélte a paraszti és tanyasi létezés sorsdöntő és tragikus fordulatait. Érzés- és gondolatvilágában többnyire mindezzel vannak összefüggésben a múlthoz kötődés motívumai, s jórészt mindezek táplálják aggályait is. Egy másik költeményében, a Falumban (a Magamért, másokért című ciklusból) megfogalmazza kibocsátó közegéhez, a faluhoz fűződő viszonyát. Mint a magyar irodalomban a mélyről jövők közül oly sokan, Serfőző Simonnak az érzelmei is igen vegyesek ezzel kapcsolatban. A szeretet és a gyűlölet, a vonzás és a taszítás elemei keverednek itt, és a lírai én belső küzdelmében végül az elszakadás szükségszerűen győzedelmeskedik. Nem az egyén szakad el régi közegétől, hanem az új létforma semmisíti meg a régit. Az „Így szeret, hogy nincs gondja velem” gondolatában rejlik kissé sommásan az általánosító érték. Korábban másképpen jelentkezett még nála a bezártságból való kitörés vágya. „Az országot érték itt ütések! / A fájás mintha már szűnne.” Vagy: „De már szalad a gally, nem lehet, / csak a magasban utolérni.” – olvassuk az Érzékeny gyökerekben.
A Magamért, másokért ciklus verscímei egyébként helyenként a költői személyiség fokozottabb előtérbe kerüléséről tanúskodnak. (Én jövök, Magamért, másokért, Kiabálok, Aki ismer) Individualizmusnak azonban nyoma sincs ezekben a művekben. Én jövök c. versében például meggyőző sorokban vall azokról, akikkel közösséget szeretne vállalni. „Azok közül jövök, / akik a nagy dologidők dombjain / pacsirtákkal rebbennek föl a porból. / S azok közül, akikhez / a hasmenéses gyárak ürülékéből szennyes folyónál / korom s városszélek szaga / száll be a bebújó ajtón.”
Ritkaságszámba megy a kétkezi dolgozók, a parasztok és a munkások világával való ilyen fokú azonosulás. Az olvasó számára már-már kissé monotonnak tűnik később a szinte teljesen egynemű témavilág, azonban azt sem feledhetjük, hogy bizonyos, kétségtelenül meglevő korlátai ellenére egy nagyon határozott művészi és emberi állásfoglalás Serfőző Simon ekkori alkotásainak a szellemi háttere és indítéka. Más helyeken meg éppen a költészet és a költők komoly felelősségére világít rá, és többször is, bár gyakran ki nem mondottan figyelmeztet a múlt megtagadásának súlyos bűnére, és arra, hogy a puszta külsőségekkel nem ápolhatjuk hagyományainkat. „Nekik kirándulás e táj, / ahol majd kalandoknak kellene / mindenfelé fürödni / a derékig érő melegben, / s odaadóan feküdnének le az ángyikák / a költők / csenevész szárnya alá.” (Kirándulás e táj)
Többször viszont úgy ábrázolja az ember földhözragadtságát, hogy azon nem tud még túllépni, és ilyenkor a hangja kissé modorossá válik. (Kiabálok, Legénykedik, Valóban) Bár az utóbbi vers figyelmeztet egy ellentmondásos jelenségre, a kisember mindenkori viszonylagos kiszolgáltatottságára is: „Neki csak / elvégezni kell a munkát. / S azon túl, valóban, / nem sokat bíznak rá.” Ugyanez a gondolat jelenik meg a Fővárosom egyik részletében: „Termelnek / jövőt, a mélyben / hadakoznak.”
Költői világképének mintegy újrafogalmazása a címével is igen sokat mondó ciklus, az Otthonuk: e táj. Itt folytatódnak az előző kötetekből ismert vallomások, a származásnak és a szellemi, erkölcsi gyökereknek a hangsúlyozása nagyon fontos változatlanul. Mielőtt c. versében ugyanakkor az olyan elődök neveinek emlegetésével, mint Illyés Gyula, Veres Péter, Móricz Zsigmond vagy Szabó Pál, kétségtelenül a népi irodalommal való teljes azonosulásról győzi meg a befogadót. Ennek a ciklusnak néhány darabját jellemzi, hogy hosszabb verseiben kötetlenebb a forma, sokkal inkább szabadjára engedi gondolatait. A címadó mű egyfajta tablószerű ábrázolás a hazáról. A szűkebb otthon képe tágul ki, és mozaikszerűen épülnek egymásra az elemek. Újra a szülőföld szeretete kap hangot, azonban mélységében nem mutat túl az előzőkön.
Annál inkább az Anyám, ez az igazán emlékezetes és sikeres költemény. Kompozíciója rendkívül tudatosan szerkesztett, híján van mindenfajta erőltetettségnek. Hangneme ugyanakkor visszafogottabb a legtöbb ismert anyaversnél. Jelentős többletet jelent, hogy leírja benne Serfőző az idősebb korosztály, az öregek számos tragikus életmozzanatát. Ismét megfigyelhetjük költőnk egyik fontos erényét, azt, hogy jól bánik az idővel. Maga, a szerző ezen a módon jelenik meg a versben: „Jön valahonnan, lóg válláról / a baj, véresfogú, / agyonütött fiafarkas.” Utána anya és fia képe már párhuzamosan vonul végig a mű testén. Ilyen erőteljes sorokkal találkozunk: „Éjjel is tőlem alszol. / Égen-földön ott járok dörgő gépek / fekete vasképében. / Angyalok ijednek el az égen.”
A jó szó is c. kötetzáró ciklus legjelentősebb verse az Innen. Ez a végső hangja a kötetnek, s nyilván nem véletlenül. Költői hitvallása kapcsolódik az Én jövök gondolatvilágához. „…s a munkát két kézzel végzőket: / munkásokat és parasztokat nincs miért / megtagadnom. Értük van dolgom, s dolgaim / megmérnek.” Ugyanakkor a költő elítéli a „megalázkodással magasztosulókat”, a „megalkuvás árán dicsőülőket”. Azt hiszem, a korszak költőjének, a hetvenes évek világában aligha lehetett ennél világosabb és tisztességesebb művész-emberi feladata! Vasy Géza egyébként az Otthon c. verset tartja az egyik legjobbnak, s hozzáteszi, hogy itt a Petőfi-féle tárgyiasság a kiindulópont, ám: „Ennek a föllazításában, maibbá tételéhez először egy frissebb hagyományt alkalmazott: a realista szabadverset, amire az Otthon szép példa…” (Vasy Géza i.m. uo.) Hasonlóképpen vélekedik tanulmány értékű méltatásában Zimonyi Zoltán is, aki meg is nevezi az Egy estém otthonhoz kötődést, s aztán hozzátesz egy fontos mondatot: „…az elidegenedett és mégis otthonos világban válik ketté Serfőző Simon térbeli és lelki létezési formája, de itt nyeri el egyben újabb összefüggését is: megtalálja költői világa archimédeszi pontját.” (Zimonyi Zoltán: Tágabb határban. Tiszatáj, 1976/8. 71.)
A magyar költészetben mindig megfigyelhető volt egy olyan erőteljes vonal, amely az örökség hű vállalásából kiindulva, attól folyamatosan megerősítve jutott el a valóság tükrözéséig, a gyakran forradalmi, de mindenképpen a társadalmi elkötelezettséget jelző mondandó kifejezéséig. Nem vitás, hogy a közelmúlt és a jelen lírájában is megfigyelhetjük ezt a fontos jelenséget. Az ebbe a sorba tartozó költők sajátossága, hogy elzárkóznak az önmegvalósítás, gyakran erőltetett túlsúlyától, bizonyos avantgárd törekvésektől. Ezeket a költőket a kollektivitás korszerű igénylése, az elkötelezettség nyílt vállalása jellemzi. Figyelmet érdemel ugyanakkor, hogy Varjas Endre szerint Kassák Lajos expresszionizmusa éppúgy hatott Serfőző lírájára, mint a klasszikus mintát elhagyó József Attila vagy éppen a fiatal Radnóti Miklós. (Varjas Endre: Mit csinál a költő? Élet és Irodalom, 1976/28. 11.)
Serfőző Simon Ma és mindennap c. verseskötete arról tanúskodik, hogy szerzője is ennek a magatartásnak korszerű lírai kifejezését keresi. És igaz az is, amit Farkas László állít, vagyis az, hogy a költőre az őszinteség, a hit és az elkötelezettség, valamint a szerénység és a szemérmesség jellemző. (Farkas László i.m. uo.)
Egy prózai kitérő 1978-ban: Amíg élünk
A szociografikus érdeklődés Serfőző Simon költészetében is kimutatható. Mindez arra ösztönözte többször is, hogy a lírán kívüli műnemben vagy valamilyen műfajban is kipróbálja tehetségét. Tulajdonképpen otthonosan mozog mindhárom műnem világában, hiszen vannak drámái és epikai alkotásai is.
Ezeken kívül az irodalmi riport műfajában is tudott maradandó alkotni. Ennek részeként jelent meg 1978-ban Amíg élünk c. kötete. Márkus Béla ezekkel a szavakkal üdvözölte megjelenését: „…most itt az Amíg élünk, ez a különös műfajú és különös hangulatú kötetecske, szépen megformált, érzékletes stílusú, könnyed és olvasmányos írásaival – méltó párjaként a versesköteteknek.” (Márkus Béla: Serfőző Simon: Amíg élünk. Alföld, 1978/8. 72.) Mondhatjuk tehát, hogy a műfajváltó kötetet is jól fogadta a korabeli kritika, mint ahogy szerzőnknek akkor is éreznie kellett a munkásságát kísérő jó szándékot.
Vizsgálódásának tárgya ugyanaz a világ, amely költészetében is megjelenik: az alullevők, az elesettek valósága. Azoké, akik ha sokat is vártak pl. a termelőszövetkezetek megszületésétől, sokszor csalódtak és kiábrándultak. A fülszövegben maga a szerző vall ekképpen. „Idevalósi írásaimban minden barázda, idevalósiak a zakatoló vasútparkok, a kutyákat gyalogoltató faluszélek. S idevalósiak a szavak is, amelyeknek a legtöbbjét azoktól kaptam, akiknek az életét kívánom megmutatni. Akiknek a sorsa életre szóló ügyem.” Kiviláglik ezekből a sorokból, hogy szülőföldjéről, Zagyvarékas világáról szólnak ezek a riportok, jelezvén a szerző hűségét, s azt, hogy hisz a szó, az irodalom, a publicisztika erejében. Márkus Béla egyébként megfogalmaz egyfajta hiányosságot is: „…nem izgatják Serfőzőt azok a változások, amelyek a paraszti tudat mélyét érintik. Amelyek nyomon követésével pedig gazdagabb képet rajzolhatott volna a világáról.” (Márkus Béla i.m. 73.)
Berkes Erzsébet okos észrevétele szerint: „…megindító tisztességgel tudja a statisztikai adatok, életsorsok és riportkérdések-válaszok összevillantásából kibogozni a mindig elmaradottnak, mindig „bugrisnak” minősített tanyasiak humánus céljait, szép sóvárgásait.” (Berkes Erzsébet: Parasztok és publicisták. Élet és Irodalom, 1978/23. 11.) S ahogy megjegyzi: az újságíró, a költő és a zagyvarékasi illetőségű ember együtt van jelen ezekben a riportokban. Tegyük hozzá, hogy nem véletlen ez a műfajválasztás sem, hiszen ez a legösszetettebb, legszínesebb publicisztikai megszólalás. A riport közel áll a novellához, hiszen hozzá hasonlóan ábrázol embereket, mutat be élethelyzeteket, gyakran irodalmi eszközök segítségével. Természetesen azzal a különbséggel, hogy itt nem fikciót kapunk, hanem primer valóságot. Ám mindenképpen van a riportban arra lehetőség, hogy ne csak a valódit, de az igazat is megírja a tehetséges riporter.
Márpedig Serfőző Simon riporterként is tehetséges. Írásai pontosan tükrözik egy átmenetinek tartott életforma problémáit, azt, hogy a hagyomány eltűnése fájdalmat okoz az embernek, s azt, hogy mindez tragikus következményekkel is járhat. Mindeközben írónk „…kemény, feszes, fegyelmezett prózát ír.” (Borbély Sándor: Tudósítások vidékről. Magyar Hírlap, 1978/208. 10.) S ezáltal újrateremti az irodalmi riport műfaját, követvén számos rangos, ma már klasszikusnak számító íróelődje példáját. Úgy látjuk, hogy ebben főleg a két világháború közötti, népinek nevezett írók útját járja. Nem véletlenül, hiszen költészetében is hasonló vonásokat fedezhet föl az olvasó. S ha nem is éri el mindig a híres szociográfusok szintjét, mindenképpen észlelhetjük a nemes szándékot. Czére Béla hajdani észrevétele szerint legfőképpen a dokumentumfilmek kameráinak objektivitására emlékeztet megközelítése. (Czére Béla: Amíg élünk. Magyar Nemzet, 1978/152. 4.) Érdekes és találó észrevétel! Egyben jelzi azt is, hogy a különféle művészeti és publicisztikai ágak ábrázolásmódjában bőséggel lehetnek rokon vonások.
Természetesen nincs egyedül Serfőző Simon akkor, amikor ilyen témákat választ és dolgoz fel. Tágabb összefüggésben például Sánta Ferenc remekművét, a Húsz órát is említhetjük, hiszen abban az alkotásban is föllelhető a publicisztikai vonások sora, meghagyván az igazságot, mi szerint ott elsősorban szépprózai művel van dolgunk. S azt is jól tudjuk, hogy a huszadik századi irodalomban gyakori a különböző műfajok egymásra hatása. Most ezt figyelhetjük meg egyetlen életművön belül is. S az is igaz, hogy – miként például a költőtárs Kiss Dénes látja – „…költő maradt a prózában.” (Kiss Dénes: Költők a határban. Népszava, 1978/208. 8.)
Az egyik legfontosabb értéke ennek a könyvnek az, hogy a szerző igazságkeresése minden sorából kitetszik. Nehezen tudja elviselni a bajokat, a tudatos pusztítás és rombolás következményeit. Személyes érdekeltsége sem vitatható, de túl is lép ezeken a belső körökön. Próbál azonosulni hőseivel, sorsuk nem közömbös a számára sohasem. Ez is a lírikus elsőbbségét hirdeti, a szubjektivitás megelőzi az oknyomozó vagy tényfeltáró újságíró hozzáállását. Kiss Dénes szerint: „…hősei egy törvényt jól tudnak, nekik a földdel, a természettel meg kell birkózniuk, akármi is következik.” (Kiss Dénes i.m. uo.) Fontos ez a fogalmi precizitás! Ugyanis az embernek valóban meg kell birkóznia a földdel, a természeti elemekkel, hiszen éppen a mezőgazdaság az a terület, amely mindig ki van szolgáltatva az esőnek vagy az aszálynak, a napsütésnek vagy a jégverésnek. És - itt ezt különösen fontos hangsúlyoznunk – ki van szolgáltatva a társadalom kénye-kedvének, a padláslesöprésnek, az erőszakos téeszesítésnek, a hatalom önkényének. Ebben az összetett szorításban élnek Serfőző Simon lírai riportjainak alakjai, ezek a hús-vér emberek. S közben tudják és hiszik, hogy ugyan meg kell birkózniuk az elemekkel, de a természetet legyőzni úgysem tudják. Együtt kell élni a növényekkel és az állatokkal, le kell aratniuk a termést, és el kell viselniük a természeti és a társadalmi csapásokat. Mindez egy olyan korban történik, amelynek urai (elvtársai) fennhangon hirdették a természet legyőzhetőségét, s persze a múlt eltörlésének ostoba elméletét is…
Van, aki ugyanakkor éppen a kívülállást véli fölfedezni. „…szinte túlzott szerénységgel és önfegyelemmel törekszik az objektivitásra és a tárgyszerűségre. Már-már fetisizálja az objektivitást, így könyvét több helyütt lehúzza az anyagi, felületi világ leltára…” (Görömbei András: Serfőző Simon: Amíg élünk. Tiszatáj, 1979/6. 80.) Éppen ez az összetettség az egyik legfőbb sajátossága ennek az értékes könyvnek. Aztán a költő pályája tovább folytatódik. Az összetettség, a műfaji-műnemi határok feszegetése azonban továbbra is jellemzője lesz.
Forrás: Magyar Írószövetség adatbázisa