"...Ősz elején New Yorkban voltunk éppen amerikai születésű feleségemmel, amikor szállodánkban felkeresett egy idősebb úriember. Bemutatkozott: Havas Emil volt a neve. Rémlett, mintha már hallottam volna ezt a nevet valamikor a messzi múltban, de nem emlékeztem, hogy hol és mikor. Vendégem jól megnézett. "Maga még fiatal" – mondta meglepődve, magyarul - "maga tehetséges ember!
Egy javaslattal jöttem magához"- tette hozzá és azon nyomban elő is adta a javaslatát: írjak egy könyvet, úgy ahogy ők diktálják: egy magyarországi zsidó mindenféle megaláztatásnak és kínzásoknak van kitéve, de sikeresen kimenekül Amerikába. Itt szeretettel fogadják, megsegítik és hamarosan sikeres üzletember lesz belőle. A háború után itt New Yorkban összetalálkozik hajdani kínzójával, aki mint menekült érkezik ide, bár még mindég a náciknak dolgozik. . ." Félbeszakítottam.Kértem, hogy fordítsuk a beszédet angolra, mivel a feleségem nem ért magyarul.
Meglepődött kissé, de feleségemhez fordulva angolul mondta: Bocsásson meg, ezt nem tudtam. Maga intelligens asszonynak látszik. Született amerikai?" Feleségem bólintott. "Igen." "Nagyon jó" - mondta Havas úr - "az amerikaiak okos üzletemberek. Maga megért engem, biztos vagyok abban . . ." Havas Emil folytatta a mondókáját. "Ha ezt a könyvet megírja, a maga tehetségével és a mi utasításaink szerint, garantálom, hogy best sellert csinálunk belőle, filmre is felvesszük és maga legalább három-négy millió dollárt keres ezzel! " Nem kellett beszélnem. Arcomba nézett és tekintete elsötétedett. "De ha nem fogadja el ezt a barátságos javaslatot" - mondta fenyegetően - "akkor soha egyetlen könyve sem jelenik meg ebben az országban!"
Én már készen voltam egy hasonlóan barátságtalan válasszal, amikor skót-amerikai feleségem vidáman fölnevetett: "Ne beszéljen bolondságot" - nevetett Havas úr arcába. " Én nem vagyok emigráns, én itt születtem! Nekem ilyesmit ne mondjon Mister Havas, vagy mi a neve!" Nevetése fölbosszantotta látogatónkat. Elvörösödve nyújtotta ki a két kezét maga elé. "Asszonyom" - sziszegte. "Ennek az országnak a népe azt olvas, amit mi akarjuk, hogy olvasson. Azt lát, amit mi akarjuk, hogy lásson! Itt tartjuk a markunkban úgy az amerikai könyvkiadást mint a filmipart. Én csak azért jöttem ide, hogy segítsek a férjén! De ha nem kell a segítségünk, nekünk így is jó!"
Azzal megfordult a sarkán és becsapta maga mögött az ajtót.Színét se láttuk többet. Mikor azonban első angol nyelvű kéziratomat beküldtük az egyik ismertebb New York-i ügynöknek: egy héten belül már jött is vissza. "Sajnálom" - írta az ügynök - "az ön neve feketelistán van. Nincs az a kiadó, amelyik hozzá merne nyúlni." Feleségem már nem nevetett. Megpróbáltuk ügynökök megkerülésével egyenesen a kiadókhoz küldeni: visszajött mindenünnen. Havas Emil igazat mondott. Saját kiadóvállalatunk útján tudtuk csak kiadni minden könyvünket. Havas Emil neve azonban sokáig kísértett még.
Megtudtam, hogy Kolozsvárról származott, megtudtam azt is, hogy még kis gimnazista koromban az Ellenzéknél dolgozott egy rövid ideig és azt is megtudtam, hogy miképpen került Amerikába: egy alkalommal a szerkesztő megszidta valamiért és haragjában Havas Emil kijelentette, hogy akár hiszik, akár nem, ő nem szorul mások jóakaratára. Fogadott, hogy három napon belül repülő-jegyet küldenek érte New Yorkból és egy hét múlva állása lesz a New York Timesnál.
Még aznap délután lement a New York Kávéházba, ahol a román egyetemi hallgatók törzsasztala volt, beleköpött a diákvezér arcába s a román diákok véresre verték. De másnap reggel a világ valamennyi lapja, rádióállomása meghirdette a "borzalmas kolozsvári zsidóverést" és három napra rá megérkezett a repülőjegy Amerikába. Így jutott be Havas Emil a New York Times szerkesztőségébe..."
){kind=link}