Dehogy parkolóház, kicsit följebb befordulsz, egy kanyarral visszajössz a Postgasséra, és ott mindig találsz helyet, magyarázom Bécsbe induló barátomnak. Vitára nyitná a száját, de a szomszéd padról – mert hogy egy parkban ücsörögtünk – átszólt egy könyv: figyu, a pulcsidat a Capistrangasse és a Mariahilfe sarkán vetted, ugye kicsit följebb én is szívesen vásárolgattam. Néztünk hökkenten, de máris folytatta: ott élek, ott írtak engem, te, annyi történetem van, el sem hiszitek. És belekezdett.
Nem az a baj, hogy nem hisszük el Engel Edit lendületesen előadott anekdotáit, hát dehogynem. Épp csak keressük, várjuk a regényt; mert hogy így lett nekünk felkonferálva a szerkesztők által: „…első regénye személyes tapasztalatok feldolgozása…”. Hát nem. A személyes tapasztalatok elmondásáról, elmeséléséről van szó, kifejezetten pontos érzelmi hangsúlyokkal, amikor kell, együtt nevetünk, máskor – ritkább pillanatokban – együtt szomorkodunk, néha még a sírást is elfojtjuk. Mindenképp van tehát varázsa, aurája, ám ettől még nem regény. Ha csak időközben le nem mondott a kortárs szépirodalom a műfaj egyik alapvető jellemzőjéről: a személyes én tágabb kontextusba kerül, a történet olyan egyetemes síkra kerül, amikor az a legkevesebb, hogy izgulunk valakiért. Sikerül-e az élete, s meríthetünk-e abból olyan tanulságokat, amelyek bennünket is sikerre vezethetnek? S ez csak az alap, hiszen a regény műfajának ezernyi változata szerint mesélhetünk történelemről, szerelemről, gyászról, de mindenek előtt és mind e közben – emberi sorsokról. Ezt, tévedés ne essék, Engeltől is megkapjuk (és Engelstől is, de ez egy másik történet, bocs), ám valahogy úgy, ahogyan Forrest meséli el a padon ülve a maga sorsát; és ezzel itt nagyjából ki is merül az összehasonlítás próbája.
Azt hiszem, mindannyian csöppentünk már bele egy olyan trécselésbe, amikor valaki „lelőhetetlenül” viszi a szót, egy finom kávé mellett mesél, csak mesél, szinte levegőt sem vesz; legalábbis ezen tűnődünk félórák-órák múltán: hogy-hogy még nem fulladt meg? A fülén lélegzik, vagy mi? Már rég felejtve a parkolás lehetősége, csak bámulunk, és egyre erősebb kíváncsisággal hallgatjuk a közénk telepedett könyvet. Barátomnak valahonnan ismerős is volt, később kiderült, hogy Kolozsvárott találkoztak, legalábbis így rémlett neki, szóba hozni nem tudta, mert Engel csak mondta, és mondta. Sokkal kevésbé volt uncsi, mint azt feltételeznénk. Persze, hát, ha valaki a bécsi rendőrség tolmácsaként dolgozik két évtizede, ráadásul a magánélete sem problémamentes, beteg gyermek, böszme férj, rossz házasság, s hát munka, munka, munka, látástól hallásig, annak van miről mesélnie. Főleg, ha kendőzetlen őszinteséggel ölt szóba szót, köt teljes természetességgel egy simát, egy fordítottat a történetek közé, mindig a megfelelő helyen. Más kérdés, hogy az, ami pulóvernek indul, vagyis hát regénynek, egyre inkább megmarad egy végtelen hosszú színes sálnak.
Őszinteséget említettem, nos, még azt sem tudjuk meg: erről, vagy csak elszólások sorozatáról van szó? (De szó, az van, temérdek). Edit mesél, csak mesél, hogy mennyire egyedül maradt az élete felépítésében, hogy a sorsa milyen kemény küzdelmet rótt rá, de ő helyt állt, hiszen mindent a gyermekeiért, a családért. Azt gondolnánk, egy időközben önmagára találó öntudatos szüfrazsett, illetve feminista, illetve életformát így választó szingli mesél nekünk, vajazza az emancipót, de hát azonnal kiderül: van egy férje. Aki semmire sem jó, gyorsan ezt is megtudjuk, azon kívül, hogy tele van önsajnálattal, és semmit sem lehet rábízni, nem nagyon van szerepe. Mert hogy elveszettnek érzi magát Bécsben; igaz, ő az Államokba szeretett volna emigrálni Erdélyből. Ennyit azért megtudunk róla, meg még azt is, hogy, bár elválnak, de lakást Kornélnak azért Edit szerez, beszáll neki egy autó vásárlásába is, sőt, amikor szerzőnk ismét kétlakiként él (szert tesz egy magyarországi házra), Kornél ott is elég gyakran megfordul, megpihen. Mert amíg együtt éltek, addig nem lehetett rábízni a gyerekeket, de a válás után bármikor élhetett „láthatási” jogával. Még szerencse, hogy Anyu – szerzőnk édesanyja – a sok munkával leterhelt (és valóban sok, ahogy mondani szokták, egy héten tíz napot dolgozott, napi harminc órákat) gyermekéhez boldogan röpült segíteni erdélyi otthonából, hátrahagyva második férjét, megváltozott életvitelét; de hát egy anyának mindig gyermeke boldogulása az első. Jön, vezeti a háztartást, tartja a frontot, s ez így van jól, egészen addig, amíg fel nem merül: a mostohaapa is átköltözik a magyarországi házba, hogy ismét együtt legyenek. Editünk ezt kicsit zokon veszi, szűk az a ház, bővíteni kell, újabb kiadás, újabb éjjel-nappal munka, de elfogadja – mert a gyerekek támogatják az ötletet. Sokat nem tudunk meg amúgy Tatáról, a mostohaapáról, csak azt, hogy Edit már önálló egzisztenciával rendelkező felnőtt volt, amikor édesanyja újra férjhez ment; de hogy mit kedvelt meg vajon azon az emberen, ez nem derül ki. Igaz, a gyerekei imádták a nagypapát, s az is igaz, hogy a magyar település, ahová költöznek, önkormányzata megbízza Tatát egy köztéri kopjafa faragásával, valamihez hát érthet. De ezek – és csak ennyi információként – nem igazán relevánsak ebben a „majdnem-regényben”. Ami fontos, és abszolút középpont: a mindig egyedül küzdeni kénytelen asszony, aki teljesen egyedül felépít egy egzisztenciát, senkire sem támaszkodva, mert – nincs kire. Tényleg nincs? Biztos így van, mert amit még pontosabban fel kell fognunk: Edit körül mindenki hülye, senki nem ért semmihez, vagy alig, beleértve erdélyi munkatársait, férje és mostohaapja családját, bécsi rendőrfőnököt, angol bírót, német nyomozót, osztrák pedagógust, konkurens tolmácsot, és a lista végtelen. (Kivételt csak a nála tíz évvel fiatalabb kigyúrt Adonisz – nyomozó kolléga – jelent, pont). Csak Edit tud mindig, minden helyzetre jó megoldást, ő az, aki tévedhetetlen – de legalábbis egyetlen rossz döntésére, hibás lépésére nem derül fény. Itt-ott ugyan azt érezzük: ezt, vagy azt tehette volna másképp is, talán, ha családon belül is olyan empátiával viselkedik néhány helyzetben, ahogyan a börtönlázadást indító rabokkal szemben, akkor; de esélyünk sincs ebben a szóáradatban véleményünk közbevetésére. Meg hát, ha netán nekünk van igazunk, akkor az már regény lett volna; azzal bíbelődni kell, eltűnődni a helyzetek fölött, és mindenek előtt – elemelni az „én” tartományából.
Ettől – s hát mindettől – függetlenül a történetek érdekesek. Igaz, valamennyit ismerhetjük a sajtó idevágó beszámolóiból, elemzéseiből; miért rossz, ha felszámolják a régi, „körzeti megbízott” rendszerű rendőrséget, ahol mindenki régi bútordarab, a járőrtől a fűszeresig. Hogyan is működnek a prostitúció belső rugói, itt felbukkan a „de igény lenne rá” szintjén az utcán lányokat futtató, de a börtönben már ortodox vallásának megfelelő elbánást követelő zsidó alakja, de a kuplerájból futni hagyott politikusokra, vagy az Államokból szüzeket rendelő egyetemi professzorra is esnek célzások. Nagyjából annyi, vagy kevesebb, mint amennyit esetenként a lapok megírnak. Hosszan bíbelődhetünk a kábítószer-terjesztők és fogyasztók világával, néha már tanmese-ízű történetek árán. Megismerjük a gyomorban feloldódó csempészáru veszélyét, a kiskorúak bevonásának rutinját, a felelőtlen szülők bűneit. S még számtalan történetet – Edit szemszögéből. Mondhatni, egészen jó tárcariportok sorjáznak elénk, de hát, sajnos, regény helyett.
De fel a fejjel, még akár az is születhet. Akkor, amikor Engel Edit eltűnődik (legalábbis jól tenné) a lányával való kapcsolata fölött. Azon, hogy Lina már hosszú hónapok – talán évek – óta aggódott édesanyja életveszélyes munkája miatt. Mert hát annak gondolta. S azon, hogy hosszú hónapok teltek el, mire feltűnt neki lánya szorongása az iskolától, az ottani helyzettől. Vagy azon, hogy a kislány már gimnazista, amikor megtudja: öccse tulajdonképpen Down-kóros, ezért kell az ő teljesítményeinek, eredményeinek spontán módon is jobban örülni. Ez mind fontos pillanat, bármelyikből születhetett volna valódi regény; és itt az újabb lehetőség. A kötet utolsó oldaláról idézem a szerzőt: „…mikor Lina nyeregbe száll, számára megszűnik a környező világ, csakis a lovára meg az előttük álló feladatra koncentrál. Első helyezést nyernek, készülnek a következőre, ami egy magasabb kategóriába való bejutást jelent. Tudom, hogy mindez nem eget rengető, közeledik az érettségi. Linának nem lesz ideje a lósportra, a hétvégeken is tanulnia kell, de most nagyon örülök minden lovas sikerének. Az a pár percnyi diadal többet épít a személyiségén, mint bármilyen mennyiségű pedagógia”.
Hát ez az, vetek közbe, szóhoz jutván most, az utolsó oldalt is letudván. Kedves Edit, könyvéből – amely a regény műfajának öntörvényűségét elkerülte – megismerhettük egy öntörvényű asszony minden akadályt legyőző, kitartó küzdelmének útját. Amelyhez azért több segítséget kapott, mint amennyit ebből a meseszövés sodrása elismer. Most viszont itt egy új kihívás: egyszerű, hétköznapi alaphelyzet. Ön, anyaként, úgy gondolja, hogy Lina csak addig élhet annak, ami neki a legtöbbet jelenti, amíg nem kell készülnie az érettségire. Biztos, hogy ezt ő is így gondolja? Biztos, hogy képtelen lenne összeegyeztetni mindkettőt, ha már valóban ennyire kiteljesedik a sportban? Vagy szót fogad, s ezzel ő a soron következő, aki meghozza a maga áldozatát egy önfeláldozó, mindent, az egész életét másokért átküzdő asszony megkérdőjelezhetetlen önképének belső nyugalmáért? Voltak, vannak, csak mondom, akik akár ennyiből (hogy egy anyának mindig gyermeke boldogulása az első) képesek nagyregényt írni. De Engel Edit még nem tartozik közéjük, kismesterként sem.
(Engel Edit: A bécsi tolmács. Noran Libro, Budapest, 2012).
Nem az a baj, hogy nem hisszük el Engel Edit lendületesen előadott anekdotáit, hát dehogynem. Épp csak keressük, várjuk a regényt; mert hogy így lett nekünk felkonferálva a szerkesztők által: „…első regénye személyes tapasztalatok feldolgozása…”. Hát nem. A személyes tapasztalatok elmondásáról, elmeséléséről van szó, kifejezetten pontos érzelmi hangsúlyokkal, amikor kell, együtt nevetünk, máskor – ritkább pillanatokban – együtt szomorkodunk, néha még a sírást is elfojtjuk. Mindenképp van tehát varázsa, aurája, ám ettől még nem regény. Ha csak időközben le nem mondott a kortárs szépirodalom a műfaj egyik alapvető jellemzőjéről: a személyes én tágabb kontextusba kerül, a történet olyan egyetemes síkra kerül, amikor az a legkevesebb, hogy izgulunk valakiért. Sikerül-e az élete, s meríthetünk-e abból olyan tanulságokat, amelyek bennünket is sikerre vezethetnek? S ez csak az alap, hiszen a regény műfajának ezernyi változata szerint mesélhetünk történelemről, szerelemről, gyászról, de mindenek előtt és mind e közben – emberi sorsokról. Ezt, tévedés ne essék, Engeltől is megkapjuk (és Engelstől is, de ez egy másik történet, bocs), ám valahogy úgy, ahogyan Forrest meséli el a padon ülve a maga sorsát; és ezzel itt nagyjából ki is merül az összehasonlítás próbája.
Azt hiszem, mindannyian csöppentünk már bele egy olyan trécselésbe, amikor valaki „lelőhetetlenül” viszi a szót, egy finom kávé mellett mesél, csak mesél, szinte levegőt sem vesz; legalábbis ezen tűnődünk félórák-órák múltán: hogy-hogy még nem fulladt meg? A fülén lélegzik, vagy mi? Már rég felejtve a parkolás lehetősége, csak bámulunk, és egyre erősebb kíváncsisággal hallgatjuk a közénk telepedett könyvet. Barátomnak valahonnan ismerős is volt, később kiderült, hogy Kolozsvárott találkoztak, legalábbis így rémlett neki, szóba hozni nem tudta, mert Engel csak mondta, és mondta. Sokkal kevésbé volt uncsi, mint azt feltételeznénk. Persze, hát, ha valaki a bécsi rendőrség tolmácsaként dolgozik két évtizede, ráadásul a magánélete sem problémamentes, beteg gyermek, böszme férj, rossz házasság, s hát munka, munka, munka, látástól hallásig, annak van miről mesélnie. Főleg, ha kendőzetlen őszinteséggel ölt szóba szót, köt teljes természetességgel egy simát, egy fordítottat a történetek közé, mindig a megfelelő helyen. Más kérdés, hogy az, ami pulóvernek indul, vagyis hát regénynek, egyre inkább megmarad egy végtelen hosszú színes sálnak.
Őszinteséget említettem, nos, még azt sem tudjuk meg: erről, vagy csak elszólások sorozatáról van szó? (De szó, az van, temérdek). Edit mesél, csak mesél, hogy mennyire egyedül maradt az élete felépítésében, hogy a sorsa milyen kemény küzdelmet rótt rá, de ő helyt állt, hiszen mindent a gyermekeiért, a családért. Azt gondolnánk, egy időközben önmagára találó öntudatos szüfrazsett, illetve feminista, illetve életformát így választó szingli mesél nekünk, vajazza az emancipót, de hát azonnal kiderül: van egy férje. Aki semmire sem jó, gyorsan ezt is megtudjuk, azon kívül, hogy tele van önsajnálattal, és semmit sem lehet rábízni, nem nagyon van szerepe. Mert hogy elveszettnek érzi magát Bécsben; igaz, ő az Államokba szeretett volna emigrálni Erdélyből. Ennyit azért megtudunk róla, meg még azt is, hogy, bár elválnak, de lakást Kornélnak azért Edit szerez, beszáll neki egy autó vásárlásába is, sőt, amikor szerzőnk ismét kétlakiként él (szert tesz egy magyarországi házra), Kornél ott is elég gyakran megfordul, megpihen. Mert amíg együtt éltek, addig nem lehetett rábízni a gyerekeket, de a válás után bármikor élhetett „láthatási” jogával. Még szerencse, hogy Anyu – szerzőnk édesanyja – a sok munkával leterhelt (és valóban sok, ahogy mondani szokták, egy héten tíz napot dolgozott, napi harminc órákat) gyermekéhez boldogan röpült segíteni erdélyi otthonából, hátrahagyva második férjét, megváltozott életvitelét; de hát egy anyának mindig gyermeke boldogulása az első. Jön, vezeti a háztartást, tartja a frontot, s ez így van jól, egészen addig, amíg fel nem merül: a mostohaapa is átköltözik a magyarországi házba, hogy ismét együtt legyenek. Editünk ezt kicsit zokon veszi, szűk az a ház, bővíteni kell, újabb kiadás, újabb éjjel-nappal munka, de elfogadja – mert a gyerekek támogatják az ötletet. Sokat nem tudunk meg amúgy Tatáról, a mostohaapáról, csak azt, hogy Edit már önálló egzisztenciával rendelkező felnőtt volt, amikor édesanyja újra férjhez ment; de hogy mit kedvelt meg vajon azon az emberen, ez nem derül ki. Igaz, a gyerekei imádták a nagypapát, s az is igaz, hogy a magyar település, ahová költöznek, önkormányzata megbízza Tatát egy köztéri kopjafa faragásával, valamihez hát érthet. De ezek – és csak ennyi információként – nem igazán relevánsak ebben a „majdnem-regényben”. Ami fontos, és abszolút középpont: a mindig egyedül küzdeni kénytelen asszony, aki teljesen egyedül felépít egy egzisztenciát, senkire sem támaszkodva, mert – nincs kire. Tényleg nincs? Biztos így van, mert amit még pontosabban fel kell fognunk: Edit körül mindenki hülye, senki nem ért semmihez, vagy alig, beleértve erdélyi munkatársait, férje és mostohaapja családját, bécsi rendőrfőnököt, angol bírót, német nyomozót, osztrák pedagógust, konkurens tolmácsot, és a lista végtelen. (Kivételt csak a nála tíz évvel fiatalabb kigyúrt Adonisz – nyomozó kolléga – jelent, pont). Csak Edit tud mindig, minden helyzetre jó megoldást, ő az, aki tévedhetetlen – de legalábbis egyetlen rossz döntésére, hibás lépésére nem derül fény. Itt-ott ugyan azt érezzük: ezt, vagy azt tehette volna másképp is, talán, ha családon belül is olyan empátiával viselkedik néhány helyzetben, ahogyan a börtönlázadást indító rabokkal szemben, akkor; de esélyünk sincs ebben a szóáradatban véleményünk közbevetésére. Meg hát, ha netán nekünk van igazunk, akkor az már regény lett volna; azzal bíbelődni kell, eltűnődni a helyzetek fölött, és mindenek előtt – elemelni az „én” tartományából.
Ettől – s hát mindettől – függetlenül a történetek érdekesek. Igaz, valamennyit ismerhetjük a sajtó idevágó beszámolóiból, elemzéseiből; miért rossz, ha felszámolják a régi, „körzeti megbízott” rendszerű rendőrséget, ahol mindenki régi bútordarab, a járőrtől a fűszeresig. Hogyan is működnek a prostitúció belső rugói, itt felbukkan a „de igény lenne rá” szintjén az utcán lányokat futtató, de a börtönben már ortodox vallásának megfelelő elbánást követelő zsidó alakja, de a kuplerájból futni hagyott politikusokra, vagy az Államokból szüzeket rendelő egyetemi professzorra is esnek célzások. Nagyjából annyi, vagy kevesebb, mint amennyit esetenként a lapok megírnak. Hosszan bíbelődhetünk a kábítószer-terjesztők és fogyasztók világával, néha már tanmese-ízű történetek árán. Megismerjük a gyomorban feloldódó csempészáru veszélyét, a kiskorúak bevonásának rutinját, a felelőtlen szülők bűneit. S még számtalan történetet – Edit szemszögéből. Mondhatni, egészen jó tárcariportok sorjáznak elénk, de hát, sajnos, regény helyett.
De fel a fejjel, még akár az is születhet. Akkor, amikor Engel Edit eltűnődik (legalábbis jól tenné) a lányával való kapcsolata fölött. Azon, hogy Lina már hosszú hónapok – talán évek – óta aggódott édesanyja életveszélyes munkája miatt. Mert hát annak gondolta. S azon, hogy hosszú hónapok teltek el, mire feltűnt neki lánya szorongása az iskolától, az ottani helyzettől. Vagy azon, hogy a kislány már gimnazista, amikor megtudja: öccse tulajdonképpen Down-kóros, ezért kell az ő teljesítményeinek, eredményeinek spontán módon is jobban örülni. Ez mind fontos pillanat, bármelyikből születhetett volna valódi regény; és itt az újabb lehetőség. A kötet utolsó oldaláról idézem a szerzőt: „…mikor Lina nyeregbe száll, számára megszűnik a környező világ, csakis a lovára meg az előttük álló feladatra koncentrál. Első helyezést nyernek, készülnek a következőre, ami egy magasabb kategóriába való bejutást jelent. Tudom, hogy mindez nem eget rengető, közeledik az érettségi. Linának nem lesz ideje a lósportra, a hétvégeken is tanulnia kell, de most nagyon örülök minden lovas sikerének. Az a pár percnyi diadal többet épít a személyiségén, mint bármilyen mennyiségű pedagógia”.
Hát ez az, vetek közbe, szóhoz jutván most, az utolsó oldalt is letudván. Kedves Edit, könyvéből – amely a regény műfajának öntörvényűségét elkerülte – megismerhettük egy öntörvényű asszony minden akadályt legyőző, kitartó küzdelmének útját. Amelyhez azért több segítséget kapott, mint amennyit ebből a meseszövés sodrása elismer. Most viszont itt egy új kihívás: egyszerű, hétköznapi alaphelyzet. Ön, anyaként, úgy gondolja, hogy Lina csak addig élhet annak, ami neki a legtöbbet jelenti, amíg nem kell készülnie az érettségire. Biztos, hogy ezt ő is így gondolja? Biztos, hogy képtelen lenne összeegyeztetni mindkettőt, ha már valóban ennyire kiteljesedik a sportban? Vagy szót fogad, s ezzel ő a soron következő, aki meghozza a maga áldozatát egy önfeláldozó, mindent, az egész életét másokért átküzdő asszony megkérdőjelezhetetlen önképének belső nyugalmáért? Voltak, vannak, csak mondom, akik akár ennyiből (hogy egy anyának mindig gyermeke boldogulása az első) képesek nagyregényt írni. De Engel Edit még nem tartozik közéjük, kismesterként sem.
(Engel Edit: A bécsi tolmács. Noran Libro, Budapest, 2012).
