Alig néhány napja, október kilencedikén ünnepeltük nyolcvanötödik születésnapját, de így, látatlanban, verseinek olvasása közben is azt érezzük: vagy másfél évtizedet nyugodtan letagadhatna. Többet nem, mert a hatvanas évek vége, hetvenesek eleje felé ballagva sűrüsödik meg ennyire a költőben a mondanivaló; egyszerre összegez és purifikál, búcsúzik és harcba hív.
Szabadság és szerelem, testi és szellemi érzések, vágyak ugyanúgy eluralják ilyenkor a poézist, új tüzekben ott lobognak a régiek, mert parázs ez még, csak rá kell fújni, és lángra lobbannak a szavak. Különös ez a könyv, Tornai Józsefé, csak a bevezető sorokat ismételhetném, amikor kicsit rácsodálkozva említem: négy vaskos kötetben foglalta össze eddigi életművét a költő, összesen ötven verseskönyv anyagát, de lám, mintha ez meg sem történt volna – olyan új verseket tár most elénk, amelyek nélkül (bármennyire is erősek) csonka maradna az a négy. Mellé kell helyezni ezt is, igaz, vékonyka, de majd a költő ezen is segít – úgy gondolom, lesz még ennek is folytatása. S majd csak kikerekedik az ötödik vaskosabb „kiegészítés”…
Profánabb felütéssel is kezdhettem volna, arra utalva: Tornai könyve az örök kísértés (és ne tagadjuk: örök révbe érés) pillanataival indítja kötetét, a szerelem testi összefonódásainak képeivel („Istenkislány, emlékszel-e, / hogy csókoltam az öledbe, / hogy fordultál faroddal meg, / csiklódig míg elértelek?” / Istenkislány, emlékszel-e?/); s a képek hangsúlyosan jelennek meg a további oldalakon, mintegy átkötvén a lélek és a test csalódásait. A mámor lehet az oxigén, üzeni („Hús-mennyedbe fogadtál, / bitón vagyunk boldog pár. // Ágaskodik tomporod, / robbanok és robbanok” /Bujaság-király-királynő/), de megáradnak majd további képek is. Hogy, persze, a versek többsége azt idézze, oda forduljon végül, ami a költők hivatása: „új homlokú verseket hozni világra” (A rémet hallva). A kötet egyik pillére amúgy ez a vers, alcímében és hangvételében személyhez köthető megszólítás ugyan, talán még rá is ismerünk a címzettre, de tágabb kört ír le annál. A közösség formálóinak felelősségét firtatja, kihátrálhatnak-e, elhallgathatnak-e, akármi ok miatt; „Mert senki sem mentheti meg, / ki a Rémet hallva maga töri el / csodákat író kezét”, kiáltja, látván a bajt, és szólítván annak orvoslóit. Hogy majd keserű-profánabb oldalát is megmutassa a hallgatás okainak, helyzetének: „A mai időkben az Isten / pénztelen lángésszé teszi / a költőket: ők a modernek / s bankok alávetettjei.” (A XXI. század költőihez).
S vannak ennél keményebb mondatai, erről s másról, de a legizgalmasabb talán az a nagyívű pannó, amelyen egyszerre ábrázolja a magyar múlt és jelen nem múló keserűségeit, a megnyugvás elmaradását, és személyes sorsának emlékszikráit. Ezer év hangját üti meg, amikor kimondja, „nincs már áldás, mind halottak, / akik tudták, miért, miért, / miért hagytuk el lovunk nyergét, // azóta csalunk, hazudunk, / ha kell, vérben dulakodunk, // messze van már Európa” (Pannonhalma), majd a jelenbe köti a csalódást: „francia-olasz-holland-belga-németországon / át köhölnek a lődarazsak / a mohácsi csata közepén / … fiam-lányom most elégtek / most elégtek mint akiket kigazoltak / országukból // ne legyen ne legyen se beteg se nyomorult / se éhező se kalapos / a mohácsi csatának most vagyunk a közepén / unokám unokám hiszed-e missa est / szóla a pap mohácsul” (Szól a pap mohácsul), s a vers alcímében meg is szólítja annak címzettjeit, „a nyugati világ hulla-gazdáinak”.
Izzó, a holnapért perlekedő költő szól a kötetben, mert úgy érzi, nem lehet megnyugvás, személyes sem; addig, amíg baj van, ütni kell a bajfát. Nagyjainkba kapaszkodik, „ha menekülünk József Attila sikolyával, / a büntetés atlanti hulláma ránk szakad” (A Hortobágy mosolya), de megszólítja (a kötet több versében is, miképpha sorsfőszereplőnek tenné meg) azt, akiben valóban minden kérdés és válasz egyszerre volt-van jelen. „ha gyönge lábaival, tüzes eső-agyával eléri a megtöretett, / kicsi ország zavart vérének ontását és sok boldogtalan / testvérének feje lebicsaklását az idegen Európa karmaiban, / nem tépte volna-e le magáról selyemmellényét” (Ha Ady Endre, a mi Adynk). Több verse felismerhető vállalása a pályatárs, Juhász Ferenc hangvételének (Az új Rigvéda, A semmi ellen, s legjobban talán a Nyakörv), másutt, még erőteljesebben, a népdalvilág elemeinek – úgy ritmika, mint szövegek áthallása, beemelése, továbbszövése – erős, anyanyelv-szintű alkalmazását tapasztaljuk. Ezt valahogy így kell megfogalmaznunk, hogy pontosan világítsunk arra: minden költő rátalál identitásának jellemzőire, megzengeti azt, ami lelkében elraktározódott anyanyelv-emlékeiből, ősi kulturájából, de csak kevesen simulnak olyan természetességgel a népdalhoz, kezdik dúdolni, saját szavaikkal, az ősi virágénekeket, így: „Ha fölzendül a sors, / azt én meghallgatom, / hadd játsszon az idő / minden pillanaton, / egész életem kék / mindenség-cimbalom, / szerelmetes csillag / ujja a húrokon” (Szerelmetes csillag).
Izgalmas, minden szavában korunkra reflektáló, belülvaló költészet ez. A betegség, amelynek fázisairól úgyszintén megdöbbentően őszinte sorokat olvashatunk, általuk sem legyőzetve. Nyolcvanötödik évét meghazudtoló, érett korú, de ereje teljében még s véreiért perlekedő kötet ez; felfénylik benne „Balassinak, Szabó Lőrincnek, Petőfinek, / Weöresnek, Adynak, Vajdának / a harangcsillaga”. Akit nem győztek meg a fenti sorok, s kíváncsi a bizonyításra, az látogasson el holnap, csütörtökön este a Magyar Írószövetség klubjába, a kötet s a költő köszöntésére. VI. kerület, Bajza utca 18, este hat óra. Izgalmas este lesz.
(Tornai József: A semmi ellen. Magyar Napló, 2012).
Szabadság és szerelem, testi és szellemi érzések, vágyak ugyanúgy eluralják ilyenkor a poézist, új tüzekben ott lobognak a régiek, mert parázs ez még, csak rá kell fújni, és lángra lobbannak a szavak. Különös ez a könyv, Tornai Józsefé, csak a bevezető sorokat ismételhetném, amikor kicsit rácsodálkozva említem: négy vaskos kötetben foglalta össze eddigi életművét a költő, összesen ötven verseskönyv anyagát, de lám, mintha ez meg sem történt volna – olyan új verseket tár most elénk, amelyek nélkül (bármennyire is erősek) csonka maradna az a négy. Mellé kell helyezni ezt is, igaz, vékonyka, de majd a költő ezen is segít – úgy gondolom, lesz még ennek is folytatása. S majd csak kikerekedik az ötödik vaskosabb „kiegészítés”…
Profánabb felütéssel is kezdhettem volna, arra utalva: Tornai könyve az örök kísértés (és ne tagadjuk: örök révbe érés) pillanataival indítja kötetét, a szerelem testi összefonódásainak képeivel („Istenkislány, emlékszel-e, / hogy csókoltam az öledbe, / hogy fordultál faroddal meg, / csiklódig míg elértelek?” / Istenkislány, emlékszel-e?/); s a képek hangsúlyosan jelennek meg a további oldalakon, mintegy átkötvén a lélek és a test csalódásait. A mámor lehet az oxigén, üzeni („Hús-mennyedbe fogadtál, / bitón vagyunk boldog pár. // Ágaskodik tomporod, / robbanok és robbanok” /Bujaság-király-királynő/), de megáradnak majd további képek is. Hogy, persze, a versek többsége azt idézze, oda forduljon végül, ami a költők hivatása: „új homlokú verseket hozni világra” (A rémet hallva). A kötet egyik pillére amúgy ez a vers, alcímében és hangvételében személyhez köthető megszólítás ugyan, talán még rá is ismerünk a címzettre, de tágabb kört ír le annál. A közösség formálóinak felelősségét firtatja, kihátrálhatnak-e, elhallgathatnak-e, akármi ok miatt; „Mert senki sem mentheti meg, / ki a Rémet hallva maga töri el / csodákat író kezét”, kiáltja, látván a bajt, és szólítván annak orvoslóit. Hogy majd keserű-profánabb oldalát is megmutassa a hallgatás okainak, helyzetének: „A mai időkben az Isten / pénztelen lángésszé teszi / a költőket: ők a modernek / s bankok alávetettjei.” (A XXI. század költőihez).
S vannak ennél keményebb mondatai, erről s másról, de a legizgalmasabb talán az a nagyívű pannó, amelyen egyszerre ábrázolja a magyar múlt és jelen nem múló keserűségeit, a megnyugvás elmaradását, és személyes sorsának emlékszikráit. Ezer év hangját üti meg, amikor kimondja, „nincs már áldás, mind halottak, / akik tudták, miért, miért, / miért hagytuk el lovunk nyergét, // azóta csalunk, hazudunk, / ha kell, vérben dulakodunk, // messze van már Európa” (Pannonhalma), majd a jelenbe köti a csalódást: „francia-olasz-holland-belga-németországon / át köhölnek a lődarazsak / a mohácsi csata közepén / … fiam-lányom most elégtek / most elégtek mint akiket kigazoltak / országukból // ne legyen ne legyen se beteg se nyomorult / se éhező se kalapos / a mohácsi csatának most vagyunk a közepén / unokám unokám hiszed-e missa est / szóla a pap mohácsul” (Szól a pap mohácsul), s a vers alcímében meg is szólítja annak címzettjeit, „a nyugati világ hulla-gazdáinak”.
Izzó, a holnapért perlekedő költő szól a kötetben, mert úgy érzi, nem lehet megnyugvás, személyes sem; addig, amíg baj van, ütni kell a bajfát. Nagyjainkba kapaszkodik, „ha menekülünk József Attila sikolyával, / a büntetés atlanti hulláma ránk szakad” (A Hortobágy mosolya), de megszólítja (a kötet több versében is, miképpha sorsfőszereplőnek tenné meg) azt, akiben valóban minden kérdés és válasz egyszerre volt-van jelen. „ha gyönge lábaival, tüzes eső-agyával eléri a megtöretett, / kicsi ország zavart vérének ontását és sok boldogtalan / testvérének feje lebicsaklását az idegen Európa karmaiban, / nem tépte volna-e le magáról selyemmellényét” (Ha Ady Endre, a mi Adynk). Több verse felismerhető vállalása a pályatárs, Juhász Ferenc hangvételének (Az új Rigvéda, A semmi ellen, s legjobban talán a Nyakörv), másutt, még erőteljesebben, a népdalvilág elemeinek – úgy ritmika, mint szövegek áthallása, beemelése, továbbszövése – erős, anyanyelv-szintű alkalmazását tapasztaljuk. Ezt valahogy így kell megfogalmaznunk, hogy pontosan világítsunk arra: minden költő rátalál identitásának jellemzőire, megzengeti azt, ami lelkében elraktározódott anyanyelv-emlékeiből, ősi kulturájából, de csak kevesen simulnak olyan természetességgel a népdalhoz, kezdik dúdolni, saját szavaikkal, az ősi virágénekeket, így: „Ha fölzendül a sors, / azt én meghallgatom, / hadd játsszon az idő / minden pillanaton, / egész életem kék / mindenség-cimbalom, / szerelmetes csillag / ujja a húrokon” (Szerelmetes csillag).
Izgalmas, minden szavában korunkra reflektáló, belülvaló költészet ez. A betegség, amelynek fázisairól úgyszintén megdöbbentően őszinte sorokat olvashatunk, általuk sem legyőzetve. Nyolcvanötödik évét meghazudtoló, érett korú, de ereje teljében még s véreiért perlekedő kötet ez; felfénylik benne „Balassinak, Szabó Lőrincnek, Petőfinek, / Weöresnek, Adynak, Vajdának / a harangcsillaga”. Akit nem győztek meg a fenti sorok, s kíváncsi a bizonyításra, az látogasson el holnap, csütörtökön este a Magyar Írószövetség klubjába, a kötet s a költő köszöntésére. VI. kerület, Bajza utca 18, este hat óra. Izgalmas este lesz.
(Tornai József: A semmi ellen. Magyar Napló, 2012).
