Add tovább


Keresztury Tibor: Válságos

...azért jött le ebbe az egyébként roppant büdös pinceborozóba, hogy igyon néhány fröccsöt rizlingszilvániból, mert bár tisztán meg nem inná, fröccsnek az a legjobb, neki elhihetik, és hogy közben nyugalma legyen. Nem pedig azért, hogy itt is a válságról hallgasson zavarosnál zavarosabb véleményeket. 

Mindig válság van, mondta a ballonkabátos ember, és kért még egy fröccsöt rizlingszilvániból. Mióta én megszülettem – az nem tegnap volt pedig --, mást se hallok legalábbis, mint hogy olajválság, meg Közel-Kelet, meg Afganisztán, meg Ruanda, meg Irak, meg Görögország, meg államadósság, meg megszorítás, meg mi tudom én. A lényeg, hogy helyzet van állandó jelleggel, folyamatosan: a válság örök. Ezt csak arra mondja, folytatta a hangját kissé megemelve, hogy halálosan unja már, hogy bekapcsolja a rádiót, felszáll a villamosra, bemegy a kisboltba kiflit venni, és mást se hall mindenhol, mint hogy krízis - de ugyanezt ezt habozzák és ragozzák a szakértők éjjel-nappal a stúdióban is. Hogy nem hogy egyszerűen gazdasági, pénzügyi, de morális, szellemi, ideológiai, politikai, meg mindenféle, ami csak lehet. És hogy ő ezt a maga részéről már, megismétli, halálosan unja, a jelenlevők el sem tudják képzelni, mennyire, és hogy ő azért jött le ebbe az egyébként roppant büdös pinceborozóba, hogy igyon néhány fröccsöt rizlingszilvániból, mert bár tisztán meg nem inná, fröccsnek az a legjobb, neki elhihetik, és hogy közben nyugalma legyen. Nem pedig azért, hogy itt is a válságról hallgasson zavarosnál zavarosabb véleményeket.
Éppen ezért kérné szépen, folytatta egyre idegesebben, hogy ha a téma berekesztése valamilyen, általa ismeretlen okból kifolyólag az urak részéről nem lehetséges, például mert egyszerűen nincsen más témájuk, ötletük, amiről beszélgessenek, akkor legalább csendben szónokoljanak, hallgassák végig a másikat, ne ordítozzanak, mert attól van ez a rohadt zűrzavar ebben a büdös kocsmában, hogy mindenki egyszerre beszél. Sietnek valahova? Indul a vonatuk? A legjobb testű pornósztárral randevúznak az Oktogonon? Netán dolgozni kell menniük? Nem, vonta vissza azon nyomban a vészjóslóan fenyegető, kollektív felhördülést hallva ezt a sértő feltételezést, ezt nem gondolta komolyan, ne haragudjanak az urak, eszébe se jutott komolyan gondolni, hogy itt közülük barki is dolgozna, hogy bárkinek is munkahelye van. Ebben az esetben viszont akkor tényleg azt kérné, kellő tisztelettel, hogy vegyenek néha a szájukon át levegőt, hogy addig se beszéljenek. Mert őneki ebből a folyamatos beszédből, hogy a válság így, a válság úgy, már több évtizede halálosan elege van – főként ha olyanok osztják az észt, akik a térképen Észak-Koreát és Dél-Afrikát összekeverik. Igaz, enyhült meg a hangja, többségük még evvel együtt is okosabb, mint a kormányszóvivő, de annak megvan az az előnye a jelenlevő uraságokkal szemben, hogy ki lehet kapcsolni, míg a válságról szónokló uraktól csak akkor szabadul az ember, ha elhagyja ezt a műintézményt, ahová ő a maga részéről történetesen csak nemrég érkezett. És éppen ezért, mivel csupán húsz perce jött, nem kívánna menni még: fröccsöt kívánna még inni, és hallgatni, csendben lenni, amennyiben ezt az urak számára lehetővé teszik.
Mire eddig eljutott, teljes csend lett a borozóban, s elpárolgott belőle minden indulat. Körbenézett, kell-e számolnia avval, hogy kidobják vagy megverik, de a jelenlévő emberanyag semminemű ilyen tárgyú veszélyforrást sem tartalmazott. Elbutult és részeg arcok, menthetetlen, bárgyú vigyorok, hiányos fogazatok. Látszott rajtuk az erőfeszítés, hogy megpróbálják megérteni, felfogni és értelmezni az elhangzottakat, s egyben az is, hogy a szándék egyelőre meghaladja a rendelkezésre álló képességeket. A hosszúra nyúlt csöndet csak jó sokára kezdte megtörni egy-egy borízű hang, hogy hát mi az istent akart ez az ember itt most mondani. Hogy kuss legyen, adta a megfejtést egy melegítőnadrágos, idejön, nem ismeri senki, oszt’ minket, törzsvendégeket baszogat. Hivassuk az ukránt, a múltkor is kidobott egyedül hármat, ezt az egyet egy csapással leüti. Csak ha a vért felmosod utána, szólt közbe a kocsmáros, akkor hivasd: két órát súroltam a múlt alkalommal, és még mindig látszanak a foltok a falon. Különben meg, fűzte hozzá, nem azt mondta, hogy általában kussoljatok, hanem hogy ne állandóan a válságról pofázzatok, hanem bármi másról. Miről, kérdezett vissza a sarokból egy fülessapkás, hát bármiről, felelt a csapos, ami érdekel benneteket a válságon kívül.
Erre nézvést a helységben senkinek nem volt ötlete. Nem érdekelt senkit semmi a boron és a válságon túl. Vagy máshogy megközelítve a dolgot: a boron kívül nem volt semmiről sem tudomásuk, ami nem a válság kategóriájába tartozott, ami ne lett volna válságban épp. Pedig olyat tettek, amit közülük amúgy senki sem szokott: gondolkozni kezdtek, hogy mi is érdekelheti még őket – de hosszú percek után sem jutott semmire ez az összeszokott kis társaság, akit ez a ki tudja, honnan szalajtott idegen ilyen hatékonyan felzaklatott. Foci? Krízis. Nők? Hol van az már... labdába sem rúgunk... Munkahely és magánélet? Nulla-nulla. Pénz? Egészség? A borra egy darabig futja még talán, aztán benyújtja a számlát a szervezet, merthogy mindőjüknél számosak a tünetek. Teljes csőd minden fronton, bólogattak összefoglalólag, keresni kezdvén az idegent, hogy beismerjék, a beszélgetés tárgyát illetően a maguk részéről a mindent eluraló válságon túl nincs semmi ötletük. Mondja meg ő, miről beszélgessenek.
Ám az idegen akkor már nem volt jelen. Senki sem látta, mikor távozott.
Megosztás a Google Pluson