S hol volt még a szemérem, a szégyen? / S hol volt még a megadás szerelme? / Játszottunk pucéran és szegényen. / S bennünk a múlt angyalcsók-türelme. - Magasiskola rovatunkban ezen a héten Juhász Ferenc versét olvashatják.
„Hol vagytok ti régi játszótársak?”
Elrohadtatok a sárga földben!
Röntgen-szemem sírba néz, hogy lássak
a tóparti nyárfás temetőben.
Mert odalent fordított világ van:
ami itt fekete ott fehér lesz,
mint a röntgen-ernyő varázsában
hullunk testünk csont-szerkezetéhez.
Bukfenceztünk meztelen a tóban:
fiúk, lányok rózsarügy-csecsekkel,
s rákot, csigát fogtunk a folyóban
könyökig sáros igyekezettel.
Fűzfasípot csináltunk fűz-bőrből,
a fűz-ág zöld héját kalapálva
bicskával, kaviccsal, s pléhvödörből
zúdult a víz pucér-szűz imánkra.
Bodzapuskát, nádszálból nyílvesszőt,
ácsszög-végű farúd-béka-lándzsát
csináltunk, hogy a kövér, szeplős zöld
test izzadja Krisztus vonaglását.
S néha vidra úszott ki a partra,
ezüst bajszán kék vízcsöpp-szőlőfürt,
s sikló csúszott, testét jobbra-balra
hajtva lángolt, mint pikkely-angyalkürt.
S a fűzfasíp, mint egy zöld madárcsőr,
s a fésűn az ezüst nyárfalevél
zenét szitált lágy leheletünkből:
nyálas fogunk fölött fényköd-éjfél.
S hol volt még a szemérem, a szégyen?
S hol volt még a megadás szerelme?
Játszottunk pucéran és szegényen.
S bennünk a múlt angyalcsók-türelme.
S fényes a kislányok rózsabőre,
a tűzliliom kezdet-szakálla,
s a barnapont mellbimbók jövőre
kemények, mint az almamag álma.
S a kisfiúk sejtelme csak vágy volt:
kis borostyánrúd, pecsétviasz-láng,
maglövelléstől foltos az ágy-rojt
s a nők selyemszakállában pisztráng.
Nem tudjuk még, hogy mi a rost-bokor
odalent a titok-táguláson,
ahol a láz-paradicsom-üst forr
s győz a tűz az emberáruláson!
Elrohadtatok a sárga földben!
Röntgen-szemem sírba néz, hogy lássak
a tóparti nyárfás temetőben.
Mert odalent fordított világ van:
ami itt fekete ott fehér lesz,
mint a röntgen-ernyő varázsában
hullunk testünk csont-szerkezetéhez.
Bukfenceztünk meztelen a tóban:
fiúk, lányok rózsarügy-csecsekkel,
s rákot, csigát fogtunk a folyóban
könyökig sáros igyekezettel.
Fűzfasípot csináltunk fűz-bőrből,
a fűz-ág zöld héját kalapálva
bicskával, kaviccsal, s pléhvödörből
zúdult a víz pucér-szűz imánkra.
Bodzapuskát, nádszálból nyílvesszőt,
ácsszög-végű farúd-béka-lándzsát
csináltunk, hogy a kövér, szeplős zöld
test izzadja Krisztus vonaglását.
S néha vidra úszott ki a partra,
ezüst bajszán kék vízcsöpp-szőlőfürt,
s sikló csúszott, testét jobbra-balra
hajtva lángolt, mint pikkely-angyalkürt.
S a fűzfasíp, mint egy zöld madárcsőr,
s a fésűn az ezüst nyárfalevél
zenét szitált lágy leheletünkből:
nyálas fogunk fölött fényköd-éjfél.
S hol volt még a szemérem, a szégyen?
S hol volt még a megadás szerelme?
Játszottunk pucéran és szegényen.
S bennünk a múlt angyalcsók-türelme.
S fényes a kislányok rózsabőre,
a tűzliliom kezdet-szakálla,
s a barnapont mellbimbók jövőre
kemények, mint az almamag álma.
S a kisfiúk sejtelme csak vágy volt:
kis borostyánrúd, pecsétviasz-láng,
maglövelléstől foltos az ágy-rojt
s a nők selyemszakállában pisztráng.
Nem tudjuk még, hogy mi a rost-bokor
odalent a titok-táguláson,
ahol a láz-paradicsom-üst forr
s győz a tűz az emberáruláson!
