Mészöly-citátuma mintha arra akarna rákérdezni, hogy lehetséges-e egyszerre látnunk mindent... - A negyedik út címmel kortárs írók adják kézről kézre Mészöly Miklós azonos című kötetét, és széljegyzik annak kijelölt bekezdéseit. Győrffy Ákos reflektál a Krasznahorkai László által választott szövegrészre.
„…vajon lehetséges-e tudományos
teljességgel beszámolni valamiről, értelmezni valamit hitelesen, ha
figyelmen kívül hagyjuk az indeterminisztikus elemek és mozzanatok
szerepét és ösztönzéseit – mikor mindennapos tapasztalatunk és
élményünk, hogy a dolgok éppen hogy azokkal összeszövődve történnek? A
kérdés végső bonyolultságával szükségképpen a történelemfilozófia
szembesül. Itt elég annyi, hogy egy átfogó összefüggésrendszerben – s a
történelem is ilyen – még a „véletlen” is kénytelen motivált lenni; és
emberi történelemről lévén szó: pszichológiailag motivált. Vagyis még a
„véletlen” is meghökkentőbb, kevésbé felismerhető változata csupán a
„bizonytalannak” (– ami viszont szelektív besűrűsödése különböző
determinált alternatíváknak?) Ilyen értelemben: minden kornak megvannak a
sajátos, determinált alternatívái – materiálisak és szellemiek egyaránt
–, melyekből megteremti magát, indetermináltan. Akkor pedig ennek a
helyzetnek valamiképpen át kell sugároznia a tablón, amelyet
rekonstruálunk. Emberi történetet kell írnunk, nem tény-történetet, mert
olyan nincs.” (Mészöly Miklós: Egy jövendő nemzettudat felé)
Ülök
a számítógép előtt, este háromnegyed tizenegy, Budapest, Józsefváros,
hajléktalanszálló. Írni – ha egyáltalán – itt szoktam, ilyenkor éjjel,
amikor az ügyfelek már nyugovóra tértek, és csak nagyritkán botorkál be
valaki a térfigyelő kamera látóterébe. Ahogy az előbb is egy férfi,
akinél nem volt más, csak a szabaduló levele. Egy év négy hónap után ma
reggel engedték ki a börtönből. Loptam, mondta minden átmenet nélkül,
pedig nem kérdeztem tőle. Úgy látszik, szerette volna tisztázni a
tényállást. Ez az egyszerű loptam ott maradt köztünk a levegőben. Nézett
rám, nincs hová mennie, a rokonság nem akarja látni többet. Nagyon sok
ilyen arcot láttam már az elmúlt négy évben, és egyre gyakrabban tűnik
úgy, mintha ugyanazt az arcot látnám mindig. Egyetlen arc néz vissza rám
a folyton változó tekintetekből.
Hogy mitől lett egyetlenné ez az arc bennem, nehéz lenne megmondani. Talán a nyomorult, kiszolgáltatott és reménytelen emberek arca mindig, minden időben egyforma. A legtöbb arc szomorú, a különféle álcák mögött egész életünkben a szomorúság maszkját viseljük.
Krasznahorkai László számomra kiválasztott Mészöly-citátuma mintha arra akarna rákérdezni, hogy lehetséges-e egyszerre látnunk mindent, minden eseményt az összes rejtett és nyilvánvaló indítékával és következményével együtt. A válasz nyilvánvalóan csakis a nem lehet, és éppen a Litera A negyedik út című sorozatában elsőként megszólaló Nádas Péter grandiózus, egyszersmind reménytelen vállalkozása, a Párhuzamos történetek lehet ékes példája ennek a nemnek. Érdekes egybeesés, hogy Fliegauf Benedek Csillogás című filmjében, amelyben három ember meséli el, hogy milyen élményekben részesültek klinikai haláluk átélése alatt, épp Nádas után következik egy férfi, aki lenyűgöző történetében elmondja, hogy ott és akkor mindent egyszerre élt ált, mindenhol volt és mindent tudott. Az összeroncsolt fizikai testétől kilométerekre lévő mentőállomás diszpécseréről tudta, hogy egyedül neveli a gyerekeit, érezte öngyilkos barátjának minden kínját, akivel találkozott, mert benne volt akkor abban az életben is, ahogy minden másban is, időtlenül. Ez a férfi – amennyiben képesek és hajlandóak vagyunk elfogadni mindazt, amit elmondott – negyed órás monológjában világossá teszi, hogy a teljesség élménye, a tapasztalás teljessége csak akkor valósulhat meg, amikor nem vagyok itt. Ami nem feltétlenül a halált jelenti, illetve nem azt a halált, amiről mi tudunk, és amitől rettegünk. A halál ebben az esetben inkább a világ és önmagunk számára történő meghalást jelenti, azaz leszámolást, kiszakadást ebből a keserves körforgásból, amit életnek nevezünk. Misztikusok útja, szenteké, nem a miénk, mondhatnánk. Ócska duma, önáltatás, gyávaság, mondhatnánk még. Meghalni önmagunknak és a világnak, persze, de akkor mi marad? Furcsa módon semmi egyéb, mint a teljesség, a világ egészének leírhatatlan tapasztalata. Nem arról van szó, hogy tudnám, mit jelent mindez. Nem tudom. Pusztán csak annyi, hogy vannak olyan tapasztalataim, amelyekkel nem tudnék mit kezdeni abban az esetben, ha nem számolnék ezzel a lehetőséggel.
Van Pilinszkynek egy – Rilkétől származó – mondata, amelyet úton-útfélen idéz a vele készült beszélgetésekben: A legszomorúbb az, hogy nem látjuk a tényektől a valóságot. Ez az a ketrec, amelybe mindnyájan bezártuk önmagunkat. A tények, ezek a halott, megfoghatatlan és rideg láncolatok mindenütt, amelyek mégis úgy fonják be életünket, azt a látszatot keltik, mintha egyedül ők tartanák egyben az univerzumot. A tények mögé rejtőzünk az állati rémületünkkel. Tényeket sorolunk, ha meg akarjuk győzni a másikat a magunk igazáról. Tényeket olvasunk az általunk komolynak tartott lapokban, tényeket hallunk és fogadunk el az általunk komolynak tartott emberektől. Kiáll mondjuk egy miniszterelnök, és tényeket sorol. Aztán kiáll az egyik ellenfele, aki vele szemben szintén tényeket sorol. A kétféle tényhalmaz egymásnak feszül. Az egyik biztos hazugság, mondjuk aszerint, hogy melyik tényhalmazt érezzük kedvünkre valónak. A másik tényhalmaz ezek szerint az igazságot rejti. Miközben tudjuk – és ha már nem tudjuk, végünk -, hogy a tények számunkra tetszetős halmaza nem egyenlő a valósággal. A valóság valami más. A tények valósága az a mátrix-világ, amelyben így vagy úgy leéljük az életünket, miközben a tények által kitermelt tápoldatban lebegünk mély kábulatban, amelyből nem lesz ébredés.
Amikor Mészöly azt írja, hogy emberi történetet kell írnunk, nem tény-történetet, éppen ennek az őrületnek a tarthatatlanságára hívja fel a figyelmet. A nyugati civilizáció roppant épülete millió és millió tény-téglából épült fel. A tények hoztak el minket idáig, erre a homokos, szomorú, vizes síkra, ahol most reszketve és tanácstalanul állunk, mint az a hajléktalan, aki ma reggel szabadult egy év négy hónap után. Loptam, mondjuk helyette is. Elloptuk a valóságot, és megcsináltuk helyette ezt.
(A könyvet Bartis Attilának küldeném tovább, bejelölve számára a 276-277. oldal néhány sorát.)
Hogy mitől lett egyetlenné ez az arc bennem, nehéz lenne megmondani. Talán a nyomorult, kiszolgáltatott és reménytelen emberek arca mindig, minden időben egyforma. A legtöbb arc szomorú, a különféle álcák mögött egész életünkben a szomorúság maszkját viseljük.
Krasznahorkai László számomra kiválasztott Mészöly-citátuma mintha arra akarna rákérdezni, hogy lehetséges-e egyszerre látnunk mindent, minden eseményt az összes rejtett és nyilvánvaló indítékával és következményével együtt. A válasz nyilvánvalóan csakis a nem lehet, és éppen a Litera A negyedik út című sorozatában elsőként megszólaló Nádas Péter grandiózus, egyszersmind reménytelen vállalkozása, a Párhuzamos történetek lehet ékes példája ennek a nemnek. Érdekes egybeesés, hogy Fliegauf Benedek Csillogás című filmjében, amelyben három ember meséli el, hogy milyen élményekben részesültek klinikai haláluk átélése alatt, épp Nádas után következik egy férfi, aki lenyűgöző történetében elmondja, hogy ott és akkor mindent egyszerre élt ált, mindenhol volt és mindent tudott. Az összeroncsolt fizikai testétől kilométerekre lévő mentőállomás diszpécseréről tudta, hogy egyedül neveli a gyerekeit, érezte öngyilkos barátjának minden kínját, akivel találkozott, mert benne volt akkor abban az életben is, ahogy minden másban is, időtlenül. Ez a férfi – amennyiben képesek és hajlandóak vagyunk elfogadni mindazt, amit elmondott – negyed órás monológjában világossá teszi, hogy a teljesség élménye, a tapasztalás teljessége csak akkor valósulhat meg, amikor nem vagyok itt. Ami nem feltétlenül a halált jelenti, illetve nem azt a halált, amiről mi tudunk, és amitől rettegünk. A halál ebben az esetben inkább a világ és önmagunk számára történő meghalást jelenti, azaz leszámolást, kiszakadást ebből a keserves körforgásból, amit életnek nevezünk. Misztikusok útja, szenteké, nem a miénk, mondhatnánk. Ócska duma, önáltatás, gyávaság, mondhatnánk még. Meghalni önmagunknak és a világnak, persze, de akkor mi marad? Furcsa módon semmi egyéb, mint a teljesség, a világ egészének leírhatatlan tapasztalata. Nem arról van szó, hogy tudnám, mit jelent mindez. Nem tudom. Pusztán csak annyi, hogy vannak olyan tapasztalataim, amelyekkel nem tudnék mit kezdeni abban az esetben, ha nem számolnék ezzel a lehetőséggel.
Van Pilinszkynek egy – Rilkétől származó – mondata, amelyet úton-útfélen idéz a vele készült beszélgetésekben: A legszomorúbb az, hogy nem látjuk a tényektől a valóságot. Ez az a ketrec, amelybe mindnyájan bezártuk önmagunkat. A tények, ezek a halott, megfoghatatlan és rideg láncolatok mindenütt, amelyek mégis úgy fonják be életünket, azt a látszatot keltik, mintha egyedül ők tartanák egyben az univerzumot. A tények mögé rejtőzünk az állati rémületünkkel. Tényeket sorolunk, ha meg akarjuk győzni a másikat a magunk igazáról. Tényeket olvasunk az általunk komolynak tartott lapokban, tényeket hallunk és fogadunk el az általunk komolynak tartott emberektől. Kiáll mondjuk egy miniszterelnök, és tényeket sorol. Aztán kiáll az egyik ellenfele, aki vele szemben szintén tényeket sorol. A kétféle tényhalmaz egymásnak feszül. Az egyik biztos hazugság, mondjuk aszerint, hogy melyik tényhalmazt érezzük kedvünkre valónak. A másik tényhalmaz ezek szerint az igazságot rejti. Miközben tudjuk – és ha már nem tudjuk, végünk -, hogy a tények számunkra tetszetős halmaza nem egyenlő a valósággal. A valóság valami más. A tények valósága az a mátrix-világ, amelyben így vagy úgy leéljük az életünket, miközben a tények által kitermelt tápoldatban lebegünk mély kábulatban, amelyből nem lesz ébredés.
Amikor Mészöly azt írja, hogy emberi történetet kell írnunk, nem tény-történetet, éppen ennek az őrületnek a tarthatatlanságára hívja fel a figyelmet. A nyugati civilizáció roppant épülete millió és millió tény-téglából épült fel. A tények hoztak el minket idáig, erre a homokos, szomorú, vizes síkra, ahol most reszketve és tanácstalanul állunk, mint az a hajléktalan, aki ma reggel szabadult egy év négy hónap után. Loptam, mondjuk helyette is. Elloptuk a valóságot, és megcsináltuk helyette ezt.
(A könyvet Bartis Attilának küldeném tovább, bejelölve számára a 276-277. oldal néhány sorát.)
litera.hu
