Karlovics Dávid: Az élet mezeje

A nevem, mit adtak Dávid,
Ezt, kaphatta volna bárki.
Ezért lennék hát én,
Az élet mezején?

Életemnek legelején,
Lelkem kietlen mezején.
Ezért lennék hát én,
Az élet mezején?

A mezőből lett egy erdő,
Belőlem meg egy kis költő.
Ezért lennék hát én,
Az élet mezején?

Erdőmbe betért egy lányka,
És tűzet gyújtott a drága.
Ezért lennék hát én,
Az élet mezején?

Ekkor tűz gyúlt a lelkemben,
És az erdőt felégette.
Ezért lennék hát én,
Az élet mezején?

Menekült onnan minden vad,
És a leányka sem maradt.
Ezért lennék hát én,
Az élet mezején?

Az erdő helyén csak hamu,
És szívemben csak mélabú.
Ezért lennék hát én,
Az élet mezején?

Hamvakból, mint főnix-madár,
Feltámadtam mostanra már.
Ezért lennék hát én,
Az élet mezején?

Ámde életem puszta még,
Életet egy ér tölt belém.
Ezért lennék hát én,
Az élet mezején?

A pusztám már virágzik,
Az ér patakká növekszik.
Ezért vagyok hát én,
Az élet mezején.

Te pedig vagy a patakja,
Ami az életem tartja.
És ezért vagy hát te,
Életem mezején.
Megosztás a Google Pluson