Aracsa Júlia: Bűntudat, mert fáj

Megint a keserű maláta kényeztet.
Gyomrom kavarog, halántékom lüktet,
tekintetem homályos, ujjam nehezen
mozog. Tollam bukdácsol a papíron.

Fáradt vagyok. A lelkem, a testem,
szellemem. A támadások pedig csak
jönnek, és nekem nincs már katonám.
Zsoldost nem fogadhatok.

Nem látom a végét. Mikor lesz már
nyugodt a napom? Mikor lesz már egy
éjjel végre, amikor nyugodtan
alhatok. Úgy érzem egyedül vagyok.

Lassan az asztalra könyökölök.
Arcom izzadt tenyerembe süllyed.
Becsukom a szemem, azon töröm
A fejem, hogy vége lesz-e ennek.

Miért legyen egyáltalán vége?
Miért legyen könnyű az életem?
Millióan előttem szenvedtek,
már sokkal-sokkal jobban és többet.