Csak kóborolt szerencsétlen sántán, nyomorúságosan lehajtott fejjel, mintha csak szégyellte volna beteg voltát a millió oda se figyelő ember előtt. Szemei mintha nikotinban áztak volna – a vérereket mégis engedte látni a két borzalmas, sárga golyó. Figyelő, halványbarna szembogarai zavartan kapkodtak ide-oda, szinte követve agyonázott kis teste szörnyű tántorgását.
Botladozva igyekezett el a kegyetlennek vélt embertömeg utálkozó pillantásai elől.
Mind olyan szívtelenek… mintha nem az ő hibájukból kellene ilyen tragikus körülmények között élnie.
Egy lombtalan fa alatt látott védelmet, csupán addig kell még elvonszolni magát. Ott már lepihenhet anélkül, hogy az emberek léptükben belerúgnának. Ott nem kell attól félnie, hogy útban lesz, s felébredve valami olyan helyen találja magát, ahonnan menekülni próbál.
Elért a fa tövéig, s lehunyva égő szemeit láz-bágyadtan elterült a finom illatú fű vizes hidegében.
Valami a száját-orrát bántotta, valami furcsa nedv – erre nyitotta ki beteg szemeit. Egy fekete labrador nyalogatta részvéttel teli óvatossággal.
- Kutyus… - nyögte ki talán hallhatatlanul.
Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.
0 Megjegyzések