A szfinxtől egy üres szobáig

Mindenképp a ritkábban előforduló kivételek közé tartozik Sárközi Mátyás kötete, amennyiben azzal az állítással szembesítjük: nincs régebbi a tegnapi újságnál. Valóban nincs, a mindenkori mai laptól eleve azt várjuk el, hogy hírei frissek legyenek, de még kommentárjai is a napi eseményeket boncolgassák.

Valamiképp még a szépirodalmi igényességhez közelítő tárcák többségét is megfojtja ez a környezet; kevés kivétellel élik túl azt, amikor a szerző kötetbe emeli, s egy másféle örökkévalóság közegébe bocsátja. Gyorsan kiderül: csak az igazán nagyok képesek ennek megfelelni; úgy írni napi közéleti és politikai helyzetekről, hogy annak parabolái akár száz év múlva is megdöbbentően aktuálisként hassanak.

Talán azért van így, mert hiába hat a maga idejében, az olvasó nem alkot abból magára nézve maradandó tanulságokat; nem óhajt, más dolga lévén, azok által gyarapodni. Így hát az a haza csak nem akar fényre derülni, legfeljebb ha a közvilágítás szintjén. No, nagyon elszaladtunk valamerre, olyan nagyon, persze, nem, mert Sárközi Mátyás kötetére illik még mindig minden szavam, legalábbis reményeim szerint. Aki új kötetébe egy napilapban közel másfél évtizeden át megjelent művészeti írásait szerkesztette egybe, a folyam többnyire nyugat-európai galériák és múzeumok állandó, vagy alkalmi kiállításainak reflexióiról számol be, néhány írás ismert művészek életrajzi elemeinek kevésbé (legalábbis a nagyközönség előtt) ismert fordulatait vizsgálja, kivetítve azt az életmű irányváltásaira. Majdhogynem átok, hogy nem első megjelenésekről van szó, térek vissza ide, mert a már említett napilap-hatás rossz értelemben marad bennünk; az a szerencsés, mondjuk ki, ebben az esetben nagyon az, aki korábban nem futotta át, a perc rutinjától verve, ezeket a szemléző munkákat. 

A „print” sajtó műfajáról beszélek, nem leragadva, hanem tudatosan fejtve ki valami ide tartozót; a nyomtatott sajtót kezdeteitől fogva úgy kellene írni és szerkeszteni, ahogyan ez Sárközi írásaiban megjelenik, de amit, sajnos, kevesen és egyre kevesebben tűrtek s tűrnek el annak „gyártói” közül. Arra hivatkozván, hogy két-három bekezdésnél többet úgysem olvas el senki, ezért hát az írás ne is legyen ennél hosszabb; csak azt felejtik el, hogy az olvasás (és az abból fakadó általános, átlagos műveltség szintjét) rutinná, technikává, igénnyé válását a napisajtó neveli ki – annak színvonala alakítja ki, vagy át, az olvasót. Az igénytelenségre hivatkozó egyre nagyobb igénytelenség lepi el a napi megjelenésű sajtótermékeket, s azok kulturális témájú cikkei is – ebben a környezeti ártalomban – többnyire ilyenné válnak, sajnos. Nem Sárköziről beszélek, ezt bekezdésenként hangsúlyozni kell, tudom, hanem a korrelációról. Hogy már az első olvasás közben érezzük: ez valami más, valami szépen izgalmas teljesítmény; de a környezet átható szürkesége tompítja az élményt, mire a lap végére érünk, többnyire elfelejtjük a csúcsokat; és csak most, kötethadrendbe nézve tér vissza az a kellemes döbbenet, együtt a restelkedéssel – milyen jó volt ezt akkor olvasni, de kár, hogy kiment a fejünkből.

Terjengősre vettem itt valamit, itt-ott talán nagyon elszakadva Sárközi írásaitól, de hát nagyon fontos lenne megbirkózni a jelenséggel; minden szinten. Ha egy napilap slamposodik, akkor a környezet ahhoz idomul; s végül a nemzeti kultúra kimagasló eredményeit bemutató könyveket – vagy épp a Nemzeti Hitvallást – is olyan kísérőlevéllel küldik meg az iskoláknak, hogy amennyiben azokból „mégsem nem volna elég példány”, akkor továbbiakat rendelhet, s azok „megküldésre kerülnek.” A kulturális fogékonyság oh be szép hitvallása ez a megfogalmazás, ugye, avagy – lapot írni, vagy magyarul….? Hát tényleg olvassunk inkább Sárközi Mátyást.

Akit azért olyan nagy dicséret nem illet, tehetsége – a szorgalom mellett – ahogy mondják, „hozott anyagból” is dolgozik, hiszen Molnár Ferenc unokája és Sárközi György fia. Csak vegyítenie kellett a jó és igényes tárcákhoz szükséges dramaturgiai érzéket a poézis mindig jótékony hatásával; hozzá tennie saját szemléletmódjának többszörös integrációját; a „lapcsinálásnak” azt a nagyon mély tudományát, amit akár dédapjától, Vészi Józseftől is eredeztethetnénk – s tegyük is meg. (Mert nem tudom megállni, hogy el ne meséljek egy anekdotát az „ősről”: Vészi a Budapesti Napló főszerkesztője volt, jó humorú, jó kedélyű ember. Amikor megkérdezték tőle, no, főszerkesztő úr, gyarapodnak-e a Napló olvasói, azt felelte, hát, egyik-másik igen….). 

No, innen indulva „nem nagy kunszt” úgy írni – bocs, Sárközi úr – ahogyan tárgyalt szerzőnk teszi. Kezdetben volt a beszámoló, s most egy olyan könyvet rakott azokból olvasói elé, akik házi tékáikban a fontos kézikönyvek mellé helyezhetik azt. Hiszen milyen jó tudni arról, hogy mennyire fontos és kiemelkedő magyar képzőművészeti tárlatok is voltak az elmúlt egy-két évtizedben, ámulatba ejtve a nyugat-európai közönséget. Dijonban például, ahol egy tárlat a magyar festészet és a Nyugat kapcsolatát mutatta be, bizonyítván, hogy „egy sokszor kifosztott ország is gazdag lehet tehetségekben”. De ez csak kiragadott félmondat, inkább a már említett többszörös szemléletmód illusztrálására; mert hogy, néha elrejtve a mondatok mögött, de mindvégig érezzük azt a sajátos nézőpontot, amely a többirányú kulturális hatások alatt kialakuló eszmélet kincse és ajándéka. A negyven írás évszázadokat ölel fel, a Szfinxtől a reneszánszon át eljutva Mapplethorpe munkásságáig – idézve ebben Celant elemzését, aki szerint „Mapplethorpe-nak helye van a fotóművészet Olümposzán, istenek között – szatírként”. Sárközi nem osztja ezt a summázatot, inkább aggályait fejezi ki – de ennek módja visszavetítve még inkább pontosítja elemzői irányultságainak látószögét. S, mint mondtam, beszámolói mindig tartalmaznak olyan apró érdekességeket is, a nagy művészettörténeti összefüggésekbe-helyezés mellett, amelyek színessé, elevenné, érdekessé teszik az adott művész személyét, életművét. És odacsatolnak mai, megélt hétköznapjainkhoz. Mert hát ugyan konkrét írást közölt 1997-ben Sárközi, a Brit Királyi Művészeti Akadémia tárlatáról, kiemelve abban Kitaj műveit, amelyeken „a művész haragja a mindent kiteregető, magánéletekbe gázoló zsurnalizmust ostorozza, amely embereket tehet tönkre etikátlanságával”.

Időtlen mondat egy mindig időszerű kötetből – Sárközi Mátyás művészetről szóló írásainak gyűjteményéből. Amely utalásai, összefüggés-rendszerei, szöveg-közti áthallásai, forrásközlései miatt is, mint említettem: könyvespolcunk kézikönyv-polcára való.   (Sárközi Mátyás: A szfinxtől egy üres szobáig. Noran Könyvesház, 2012).
Megosztás a Google Pluson