Szegénynek születtem,
az is maradtam,
omlós, friss kalácsba
oly ritkán haraptam!
Télen a szobában
hidegek a falak,
ajkamra fagynak
a panaszos szavak.
Izgatottan várom
a tavasz első csókját,
mint bakfislányok
az udvarlók bókját.
Tanultam, dolgoztam,
gyermekeket szültem,
most, hogy már öregszem,
bele is őszültem.
Az életbe – bizony –
belerokkantam,
vártam a nyugdíjat…
de nagyot koppantam!
Most tengődöm havi
harminc…pár ezerrel,
talán vegyem lazán,
s éljek könnyűszerrel?
Szegény vagyok,
szegénynek születtem,
mozi páholyában
sohasem ülhettem.
Mindig csak a robot,
s mi látszatja van?
Csupán ennyi:
betegre küszködtem magam.
Mégis szeretek élni,
bár értelme nincsen,
kis családom
az egyetlen kincsem.
De ők is hánykolódnak
az élet tengerén,
szél ellen ők sem tudnak…
ahogyan én.
Küszködj a végsőkig!
De hogy lehet ezt bírni?
Ké’ne az elnökhöz is
egy komoly verset írni!
Ne csak a limuzint tolja,
a szekérre is tegyen,
hogy napi két kiflimen
némi vajacska is legyen!
Be ké’ne fejezni,
mert „eltörik a mécses”,
hogy létezik ilyen:
ettől vagyok mérges!
Be is fejezem,
mert „kiborul a b..i”!
Nem szégyen a szegénység,
csak egy kissé ciki.
