Hová rohan a világ, vajon ki, vagy mi elől menekül?
Így marad az ember a legvégén egyedül.
Aki még teheti, a megélhetést keresi,
De ki már nem bírja, - vajon segítesz-e neki?
Vagy csak legyintesz, és szépen kint maradsz
Könyörtelen módon, fásultan tovább haladsz.
Pedig be kéne menni, üdvözölni,
Megkérdezni – hogy vagy? – Kicsit beszélgetni,
Bánatában istápolni, örömén osztozni.
Egymásra nincs időnk, sem energiánk,
A tehetetlenség, s nyomor az Égre kiált.
Nincs idő az unokára, nincs idő a nagyira,
Nem jut már kenyérre, nem, hogy egy fagyira.
Sajnos egyre többen kilépnek ebből,
A lehetetlen, kilátástalan helyzetből.
Maguk ellen fordulnak, eldobják életük,
Ám ha a kellő órában ott vagyunk mellettük
Néhány segítő kéz, jó szó teret nyit, az áldásra.
Elfáradtunk, s közönnyel párosul, hogy
Nincs időnk egymásra.
