Sudár nyírfám árnyékában oly jó megpihenni,
Ilyenkor tudom gondjaimat igazán feledni.
Hűs lombja, ha fölém hajol, s eltakarja a Napot,
Rendre-sorra eltűnnek az elcsépelt panaszok.
Tetejében rigófészek a fiókák csacsognak,
„Anyu, Apu enni kérünk” – naphosszat tátognak.
Nyáron szép a dús korona, ám de ősszel mit tegyek?
Hová rejtsem azt a sok-sok apró, sárga levelet?
S hogyha már mind lehullott, beköszönt a Tél,
Nyírfám kopár ágait ellepi a dér.
Míg a vékony, gyenge ágak hótól hajlanak,
Sóvárogva várom, hogy jöjjön a Tavasz.
Mikor az első rügy kipattan,
Aztán száz, meg újra száz.
Lényemet átjárja a vágy,
hogy a napfény újra melegen ragyogjon,
Sudár nyírfám lombja ismét rám hajoljon.
