Felhők szaporán tolongnak egymásba,
mint örvény, az éj, úgy szippantja magába.
Fekete ruhát ölt a táj komótosan,
s dombtetőn roskad egy feszület szilárdan.
Gondosan egy kupolát tart a fejfáján.
Mély barázda siklik a fába Urunk lábán,
s a kezén kibuggyant vér, az örökkön él.
Térdre roskad szívem, csend hangja visszatér.
Esteledik, a nap is szunnyadva ásít.
A domb ablakán csak a csend álmélkodik.
Szívom magamba a mező szépségét,
és figyelem álomba ringó falum létét.
0 Megjegyzések