Elbert Anita: A mágus függőkertje

Boltozatos, hószínű teraszokból összerakott
Terrakotta tágul egy pontból, a szfinx szeme sarkából,
Honnan lépcső vezet le a szökőkút gömbölyű ívéhez,
Csavart oszlopok tartják fenn a pilléreket, hol különleges
Fák, bokrok és virágok magasodnak, mintha a világ
Összes növénye egy helyre lenne sűrítve,
A mágus függőkertjébe, s a pillérekre
Emberek könyökölnek,
Bódítva őket a trópusi környezet.
Az oszlopok tömött sora, s a teraszok
Lépcsőzetesen ereszkednek egymás alá,
S oldalt, a kaszárnyák alatt tenger hűsöl,
Oly nyugodtan, mintha a világ
Egy ékessége lenne, csoda,
Melytől világlik a szívünk,
Ám szemben a függőkerttel
Ében füst gomolyog, s egy nagy torony,
A Bábel tornya, honnan számítjuk
Az időt, a nyelveknek kialakulásáét.
Hajdanán még egyetlen nyelv
Volt uralmon, ma már hatezerre
Rúg száma, mégis egy nyelvet
Beszél igazán az emberiség,
A csend nyelvét.
A torony leomlott, de a csend
Megmaradt, s a mágus ismeri
Az összes nyelvet, s használja is, de
Azt hirdeti, hogy a gondolat az örök, hiszen
Ott nyelv nélkül morfondírozhat az ember.
A széllel áramlik az irány a növényeken,
Megborzolják a kedélyeket, majd
Hangtalan konganak, akár a tökkolomp,
Ám a mágus függőkertje szinte lábra kap, oly elevenek
Növényei, s éberek a szóra: a hangtalan,
Cselekvő szeretetre.