Czotter Rebeka: Elmúlt már, véget ért...

Véget ért egy álom, mi már a már, csak múlt.
Hibákat halmoztam hibákra,
de nem tehettem mást,
hisz mit éreztem, bevallani nem mertem.

Könnyeim mögül látom arcodat,
feledni bírlak, de képzeleted velem van míg élek.
Árnyékod voltam, lépted, léptemmel volt teljes,
elveszett, mi egykor oly sokat jelentett.

Boldogságom szomorúsággá avult,
mosolyt, mi arcomon ült, könny váltotta fel.
Keserű ízű az élet már,
mióta boldogságom messze jár.

Ágyamon fekszem,
könnycseppek peregnek végig arcomon,
felidézem a múltat, hol még boldog egykoron,
s nem ismertem a fájdalmas éjszakákat.

Álmatlanság gyötör minden egyes este,
egy kép ugrik be, mi oly fakó már.
Lehunyva szemem, nem látok mást,
csak az együtt töltött boldog órát.

Emlékszem, mikor kis padon ülve,
forrón csókolt ajkad, s enyém viszonozta őket.
Kéz a kézben sétáltunk, egymást ölelkezve néztük,
s csak a jelennek éltünk.

Bár tudnám, hol rontottuk el,
mi volt, mi akadályt szított kettőnk között?!
Visszafordítanám én az időt
ha csak egy percre is, hogy ismét kezed fogjam.