Borsik Miklós: Huligánvelő

A cigányasszony a Nyugati aluljáró gerincét húzza elő, mikor óriásnak álmodja magát, és játszik-játszik a csigolyasoron. Kézfején korom, de mivel szoknyájába törli, hamarabb vész el a fölösleges rímek visszhangjánál. Aztán ha eldobta hangszerét, megunta mind a csontokat, a bátrabb járókelőknek szétosztja hajzatát, mondván, ezt ki-ki rögzítse partvisa sörtéi között, amelynek nyelét így könnyebb lesz megragadni. Tenyeret nyitsz, és annyi. Bevonzod, sepersz.

A cigányasszony óriást álmodik, mesélte, milyet, majd felrántotta szoknyáját egy júniusi délután, hogy öngyújtójával leopárdot pörköljön, vagyis a tetovált bőrt a combján. Az állat pedig, mintha a rémület hódítana el számára egy újabb dimenziót, lemenekült onnan, a lábról szürke nyomokat törölve, hogy nyugton róhassa lenn a trampli-nyolcasokat. Unos-untalan a jósnő lifegő tépőzárába ütközött, mintha sehogy se bírna betelni azzal, hogy az micsoda könnyű sorompó.

Bár túlzás, hogy ami a pohárba szárad a tejből, azt marja úgy a szénsav, ahogy a július engem, ha jobb maradnom itt, szedtem a lábam, de mire fölértem a lépcsőn, augusztus lett. A néni beért. Névjegykártyámat, melyet addig sohasem láttam, és melyen az indián nevem szerepelt (Meleg Kóla), ő nyújtotta át. Később a gyász hullámairól hadovált. A kacsázások közötti becslésekre utalt, amikor kicsiként a Duna-parton megsaccoltuk, milyen hullám érkezhet az aktuális hajó után, annak függvényeképp, hogy a jármű mekkora, és előfordult, hogy egy rettentő uszály nyomában nem jött semmi. „Hazatérni lógás – laposodott el –, óvakodj a tapétádtól, az is hullámzani fog, amikor felejtesz. Nem folyik ki, de görbül, az iménti leopárdból falka, ha tetszik, komplett sereg fog szaladgálni rajta, épp azzal adva egy új gravitáció bizonyságát, ahogyan szó szerint leszarják a régit. Ne érintsd a viharzó falat.”

„Mindegy, véres a kezem így is, csak a vér odabenn. Mi van, ha bújócska-revans ez, titkolózás, amiért kizárólag a tenyerem belsejében, a tenyeremen nem hordozom?” El is döntöttem, felbontom, és amíg a kordonokhoz értem, szövögettem is egy újdonságot a rikító szimmetriáról, melyben a bőröm a tengely. De az öregasszony, nem ám, mint a kedves anyók, akik a saját nyelvükön szólnak, és ráncaim tervét hordják, hanem szélteli vitorla képével egy prémium rajtaütést kockáztatott meg: „Vannak rovarok, melyek a későkért felelnek, és már annak is, aki legfeljebb öt percet csúszna, az övébe, a hajába, az orrcimpájába kapaszkodnak, hogy gyorsuljon, ellepik. Vontatják, igen, akár halott vagy, akár nem, jön a spät-rovar kompánia, ha például szívrohamot kaptál az állomáson, ülésre föl, ülésről le, majd a helyére húzzák a hullád.”

Tolsztojhoz időben érkeztem, noha nem támadt fel maradéktalanul, a kényszer-bábszínházat a műkarjába építették. Ott lakott benn az Artaud-kakukk, az Undor Angyala. Eleinte mindketten barátságosan viselkedtünk, csupán az öreg morgott, hogy a figyelmeztetésképp beültetett madárka mára szükségtelen reklámmá változott. A mester agya ugyanis – hála a kakukkolásnak – idővel szürrealizálódott, és az Artaud-arcú szárnyas egyenesen hátráltatta. Úgy érezte, az Anna Kareninát kell átírnia, és egészen jól haladt volna, ha a papírlapok a beteg jelzőrendszer révén újra meg újra ki nem hullanak kezéből. „Álmodni bukom én is – kezdte fölötte –, hangyaként haladni egy száj sarka felé, hol a szeplők igazi aknamezőt képeznek, csakhogy a lábam nem elég súlyos az arc-robbantáshoz. A piro-szeplők nagyobb tömeget kívánnak, és minden álomban annyira vágyom is e komolyabb nyomásra, hogy elsajátítom. Repülök. Lyukacsos homlokba, színes sírásba, szórófejesbe, melyben a hűtlen csík, egy félrehajló könnyszál lök a fűbe vissza. Újabban nyugodtan ébredek.”

„Zombiderű, nem csekélység, hát higgyünk mi is a halmozásban, szomorú kincsem, ép eszem, de mondd, miért éppen itt, a Nyugati peronján telepedtetek le?” „A fiatalember invitált bennünket” - válaszolta a Westend City Center egyik betonlábának tövébe mutatva, ki guggolhat ott? Merőben idegen nem lehet, hittem, mozgása alapján ugyanis hirtelen beleszeretett a kőbe. Látnom kellett azonban, hogy tévedek, onanizál, és másfelé figyel. Vonásaiban József Attillára ismertem, ám az összefüggéseken nem maradt időm elgondolkozni, sovány teste meglódult, hogy a peronra új záróvonalat mázoljon egy se vége, se hossza magömlés segítségével, pedig még nem kopott le a régi sem. „Huligánvelő - kiáltotta Tolsztoj -, ebben nincs is vér, csak huligánvelő! Bezzeg a jég az új műben, Kitty és Levin hálója, seb minden korcsolyacsík.” Szakálla egészét ugyan dühében se tudta kitépni, szaggatta azért, hogy, ha törölgetni kezdi vele az ondót, melynek cikkcakkja ki tudja, milyen biztonságért felelt, ne kelljen túlságosan meghajolnia. Attila pedig, kinek bősége szomorított inkább, mintsem lenyűgözött, messze járt már, amikor Artaud-ka elhagyta Tolsztojt. A lábnyi súlybilinccsé hízó fasznak, a riadalom ingó tégelyének tehát főként mások látták kárát. Lefoglalt, hogy a fejem összezsugorodik a füleim közé. Nyakam, akár a jég. Rajta repedés. A fülek egyelőre hasztalan verdesnek, idegrohamot kapván attól, hogy egyedül ők nem képesek összemenni. Ó, legalább értesültem innen, hogy a fejemből kedveskedés lesz, Jumbo, nem darázs. De amíg maradok, hadd cifrázza Tolsztoj, ő zuhant meg."

„Ha lesántulsz a felejtéstől – kezdte –, és botlasz, hogy a nagyok szemébe hullj, akiknek pislogása ölni tudna, szemhéjuk nyaktiló, mondanád, bár éle nincs, a kezeidet inkább buszajtókhoz hasonlóan szorítja, akkor ébredj. Tépjél eret a fotelből, él. Beleken ülsz, így belekbe vágnál, ha huzatba, hogy a hirtelen álmosság, mint a pillanatragasztó, rögzítse rajtad a szégyent, amely az ébredésig kivár. Ne aludj, őrülj meg inkább, az őrületből a szégyennel vissza nem térsz, vagy ha mégis, egy szabadon választott ordításod emlékében eltűnik. Mire gondolsz, ha mondod, hogy az erek örvénye nem egy örvény a vénában, hanem egy nagyobb a Margit híd alatt, amelybe foteled ereit dobálod ma le? Érdeklődd meg, hogy a Bádogemberben mekkora üreg van, hogy belülről megverhetik-e. Azt hazudnák, mindez zene?”