Magát a halálba dalolja...
Cselszövő sziszegő marása által
Jár táncot a halk halállal.
Teste leomlik égi fátylakról,
Nem mesél többé vágyakról.
Szelek ifjú fülébe súgják a hírt,
Ki nem akarja látni azt a sírt,
Mely virágát könnyeivel öntözheti,
S lelkét így sírba öltözteti -
Éosz, a Hajnal könnycseppjével,
Harmattal, mégis elnémuló kedéllyel.
Szól hát Hádész-hoz Orpheusz,
Kinek bánata nagyobb, mint maga Zeusz,
Hadd láthassa szerelmét csak egyszer...
Még utoljára, s az égi szerelemmel
Újra dobogni kezd az, mi kihunyt már,
S újra érző lesz az, mi már nem fáj...
Kétes ajánlat hangja süvített a szélben:
"Találkozhatsz vele, ám csak egyféleképpen;
Ha nem tekintesz reá, míg a szépség
Ki nem jön onnan, hol a Mélység
Véget ér, s a nehéz sóhajok
Után halott többé nem halott".
Repesett Eurüdiké földi társa,
Hiszen a hunyt kedves, s az ő vágya
Ismét együvé lehet e napon,
Nem temeti be őket a fájdalom.
Ment is rögvest alvilágba,
Hogy a láthatatlant lássa.
Midőn leszállt, szárnyalt leginkább,
Életről énekelt tovább és tovább...
Érezte illatának édes érintését,
Maga előtt látta vakon is képét.
Hallotta hangja csengő zamatát,
Fülébe csókolta gyöngyöző kacaját.
S az arcát... melyet nem láthatott,
Simogatta, s volt meghatott.
S mikor végső fokára értek a földnek,
Arcán a hirtelen látvány rózsái röpködtek.
Ám néma, súlyos csend követte tettét:
Megpillantotta tiltottan Eurüdikét!...
Így a keserv ismét - s végleg
Tudatta vele, mi is a végzet.
A "nincs többé" sikolya hasította lelkét,
Lélektársa nem több, mint csupán egy emlék.
A Nemlét könnyét szórja azóta is a tengerbe,
Egy hervadt káprázatot örökké szeretve.
0 Megjegyzések