Kritika | Andrew Nicoll regénye első pillantásra gyengécske Gabriel Garcia
Márquez-koppintásnak tűnhet a dél-amerikai helyszín, a stílus, a
történet hasonló felütése miatt. Kivéve, hogy néhány oldal után kiderül,
a mágikus realizmus mesterétől csak a legjobbakat kölcsönözte a Valdez
írója. És a könyv minden, csak nem gyenge.
Önkéntelenül
is az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája jut az ember eszébe,
ahogy elolvassa a Valdez első mondatát: „Luciano Hernando Valdez
mindössze néhány hónappal a történtek után már szinte képtelen volt
elhinni, hogy valaha is embert ölt.” Nos, ez az érzés az olvasót is
eléri, amikor a történet vége felé közeledve nem tudja elhinni, hogy
mégis hogyan, mikor és főképp miért fog bekövetkezni az első oldalon
ígért gyilkosság. Aztán, amikor megtörténik – ezzel nem árulok el
többet, mint maga az író tette – nem marad más, csak a tehetetlen düh és
pusztíthatnék. Legalábbis az én részemről mindenképpen. Mert Nicoll
olyan gyönyörűen szövi a történet szálait, hogy a végkifejlet
tökéletesen természetesen következik a karakterekből, a korból, a
helyszínből, a kapcsolatokból… mindenből, ami a Valdez világát alkotja,
hogy így visszagondolva nem értem, hogy nem láttam már jó előre.
Akárcsak az áldozatul eső Caterina.
Egy meg nem nevezett dél-amerikai országban járunk: rezsimváltások,
forradalmi készültség, általános a politikai és társadalmi
elégedetlenség. Ám mindebből mi sem jut el Valdez, az ünnepelt író
világába. Őt nem érdeklik holmi szervezkedések, a mindig mindenkit
figyelő rendőrség is csak akkor szúrja a szemét, mikor éppen a
bordélyházba tett szokásos látogatását nehezíti meg egy kíváncsiskodó
szempár. És ekkor is a behódolás és menekülés nem éppen férfihoz illő
útját választja, miközben hős férfiakról szóló történeteit imádja az
egész ország, ő pedig sütkérezik rajongásukban. Viszont áhítattal
vegyes, türelmetlen vágyakozásuk egy újabb kötet után nem használ
Valdeznek: ugyanis minden író legnagyobb rémálmát, egy kiadós írói
válságot él át éppen. Mit sem ér, hogy biztos állása van a helyi
egyetemen, a legnagyobb luxusban él és egy szavába sem kerül a város
egyik legmagasabb rangú asszonyát az ágyába vinnie, ha annál, hogy „a
randa sárga macska átvágott az úttesten” nem tud többet előcsalogatni az
agyából. Ám, még mielőtt igazán kétségbe eshetne, megjelenik az
életében a gyönyörű Caterina. Az egyetemista lány nem csak külsejével,
de eszével és tehetségével is kitűnik a többiek közül sőt, még ír is,
nem is rosszul. És mint mindenki más, elfogulatlan és lángoló
rajongással viseltetik Valdez iránt. A férfi benne látja meg a
megoldást, az ő elcsábításával reméli, hogy visszakapja oly’ régen
hiányolt írói képességeit. Aztán gyorsan kiderül, ez a lány nem olyan
egyszerű, mint a többi – főleg, hogy Valdez is érezni kezd iránta
valamit. Ezért a kapcsolatért viszont lehet, hogy kockáztatnia kellene
az addigi, kényelmes életét és szembenéznie a világ és az emberek valódi
arcával. Ám a „nemzet nagy mesélője” nem a bátorságáról híres…
Hiába visz általunk ismeretlen korba és tájakra, a könyv nem is
lehetne valóságosabb. Karakterei olyan fájdalmasan igaziak, hogy a
végzetük felé vezető úton legszívesebben figyelmeztető jelleggel
felpofozná őket az olvasó, még akkor is, ha nem lát jobban a jövőbe,
mint ők. De látja a tragikus hibákat, látja a naivitást, a látszat és az
annak való megfelelés vágyának győzelmét az őszinteség felett. Az
önmagát minden áron könnyen kezelhető hazugságokban tartó, gyáva férfi
győzelmét az egyenes modorú, bátran kockáztató, kitartó nő felett.
Látja, és mégsem tud mit tenni. Nem csak azért, mert egy könyvről van
szó, de mert – és ez az, amit keservesen bosszantó belátni – a
valóságban is így történne. És ezt nem csak nőként, de úgy általában
emberként nehéz feldolgozni, mert rendesen kikezdi az ember
igazságérzetét.
A Valdez mind stílusában, mind történetmesélésében, mind
karaktereiben mesteri alkotás. Minden lehetséges módon feltüzeli az
olvasót, egyre csak a nagy végkifejletre tréningezi az agyát és a
szívét, aztán a végén úgy gyomorszájon vágja, hogy utána napokig érződik
az ütés helye. Andrew Nicollnak sikerült olyat alkotnia, amit a
regénybeli Valdeznek remélem sosem (mert, azt hiszem már mondnom sem
kell, hogy ritkán válik ilyen gyűlöletessé egy címszereplő, mint jelen
esetben): maradandót, minden szempontból. Ezért megérdemelten jár az
éljenzés és a rajongók hada – ám talán ennél értelmesebb dolgokkal is
kitölthetjük a következő Nicoll-könyvre várakozás idejét. Mondjuk jó
alaposan tükörbe nézhetünk önmagunkkal, mert fantáziavilágban élni
sajnos csak az írók kiváltsága. És nekik is csak a lapokon.
írása - 2012. augusztus 8.
0 Megjegyzések