Egy könyv, aminek túl hosszú az eleje, de hiányzik a vége

Kritika | Vegyünk egy nem túl eredeti, fordulatokban szegény történetet, túl hosszú első, és meglepő módon hiányzó utolsó résszel. Ez a Vidéki menedék. 

 

Nos, a történet már önmagában kissé sablonos, de ettől még nem kellett volna ennyire semmitmondónak lennie. Végül is, egyre nehezebb valami teljesen újat, szokatlant írni, ám kis kreativitással vagy mély lélekábrázolással minden alaptörténetből lehet különlegeset alkotni. Itt ez nem igazán sikerült.

Adva van egy kamaszlány, a tizenöt éves Issy és édesanyja, Caroline. Sok évig Szingapúrban élik boldog hétköznapjaikat, míg egy nap a nő rá nem jön, hogy férje megcsalja, ráadásul jó ideje. Összecsomagol és lányával együtt egy angol vidéki kisvárosban landol. A lány persze utálja új lakhelyét, Caroline pedig nem tud mit kezdeni sem lázadó gyermekével, sem magával. Egy fogadóba térnek be, ahol a tulajdonos segítségükre siet, ráadásul Caroline munkát is kap, és szép lassan megismerkedik a helyi lakosokkal, többek között természetesen egy férfival. Kinéz magának egy lerobbant tanyát, amit elkezd felújítani – persze a férfi segítségével –, hogy éttermet nyithasson. Közben felbukkan a volt férj is, nem sokkal később pedig gyilkosság történik…

Elizabeth Adler legújabb könyve nem mondható „legsikerültebb” alkotásának. A túl hosszú bevezető után, bár a középső etap már mozgalmasabb, mégis közhely közhely hátán landol, minden túlságosan tipikus. A vendégszerető helyiek, a felbukkanó férfi, az undok lánygyermek, aki ellenáll a változásnak, majd persze szépen lassan megszereti a kisvárost, és a végén mindenki együtt, mint egy nagy, boldog közösség…  

Hirtelen minden „klappol”, ami már-már túlságosan meseszerű. És mintha lemaradt volna a vége. A könyv utolsó lapjain Caroline étterme megnyitójára készülődik. Ennyi. Nem tudjuk meg mi lett a kapcsolattal, az étteremmel, az új élettel. Persze, ez szokványos írói fogás, lebegtetve hagyni a történetet, mint egy „jó kezdetet”, amikor a főhősnőnek hirtelen rendbe jön az élete, és utána már csak jó dolgok történhetnek vele. De itt valahogy mindez mégis kurtán-furcsán történik. Az ember olvassa az éttermi menüt a nagy napon, a következő oldalon pedig már nincs semmi. Ha pedig már idáig eljutottunk, hol nehezebben, hol könnyebben, lássuk már meg, mi is történik… még akkor is, ha sejtjük…

Enyhe csalódás tehát a könyv, remélhetőleg a következő jobban sikerül.

 

Bender Krisztina írása - 2012. augusztus 7.