Kritika | A tangó szenvedély – ez ismert tény. Az már kevésbé, hogy a tangó
nem csupán a fiataloké, a szenvedély mindenkié – Buenos Airesben
mindenképpen. Erről szól Sándor Anikó legújabb könyve, a Pillangó a
vállamon – a Buenos Aires-i kaland. Az írónő az El Camino szépségei után
most másik egzotikus tájra kalauzolja olvasóit.
„A
tangó iránti szerelemem évekkel ezelőtt kezdődött. A Duna parton
sétálgattam, az egyik házból zene szűrődött ki. Benéztem az ablakon és
párokat láttam, akik táncoltak. A hangulat olyan volt, mintha
visszarepültem volna egy-két évtizedet az időben. Kiderült, hogy bent
argentin tangóznak” – emlékezett vissza a Pillangó a vállamon
bemutatóján Sándor Anikó, aki a látottak után egy ideig gondolkodott
azon, hogy ő tudna-e így táncolni, de végül úgy döntött: megpróbálja.
Így ismerkedett meg Budai Lászlóval, a tangó egyik hazai mesterével,
akitől végül megtanult táncolni.
De nem csupán a tangóval ismerkedett meg, hanem tangós barátainak
győzködésére Buenos Airesbe is ellátogatott és beleszeretett a városba.
„Csodálatos hely, ahol teljesen el lehet lazulni, ahol az emberek még
idősebb korban is nőnek, férfinak érezhetik magukat. Buenos Airesben
teljesen másképp élnek és gondolkodnak, mint ahogy nálunk vagy akár
Európában. Ott az emberek életkora csupán egy adat, senki nem törődik
azzal, hogy hány éves vagy, nem néznek rád furcsán, ha ötvenesként
táncra perdülsz. Nálunk, ha az ember elkezd öregedni, akkor vége a
világnak. Argentínában a nők hetven évesen is virágot tűznek a hajukba
és elindulnak táncolni.” – mondta Anikó.
A könyv története arról szól, hogyan kezdte el a városban Anikó ismét
azt érezni, hogy igenis él, noha már nem mondható fiatalnak. Ahogy az
alkotás szinopszisában írja:
Éjjel-nappal tangózom! A testemen rég nem látott izmok rajzolódnak ki újra, az arcomról eltűnt a keménység, amellyel egész életemben azt üzengettem a világnak, hogy erős vagyok. Ha világosabban akarom kifejezni, amit érzek, hát tessék: én itt boldog vagyok! Megengedem magamnak, amit azelőtt soha: követem a férfit, megadóan és feltétel nélkül. Táncolok, érzek, azaz élek! Pár hét alatt fokozatosan hántotta le rólam a rétegeket ez a város. Eleinte csak a meleg: levettem a zárt, hosszú ujjú ruhát, és felvettem egy ujjatlan, mélyen dekoltáltat; majd jött a meglepetés, hogy tetszem, így, ahogy vagyok! Bátran érezhetem magam megint szépnek, amiről otthon már leszoktam. Túl az ötvenen, ujjatlan ruhában, szarkalábakkal a szemem alatt, itt-ott egy kis hurkával a derekamon – ezen a helyen NŐ vagyok a férfiak szemének tükrében. Buenos Airesben az élet újra felkért egy táncra…
A kötetből nem csupán az idősebbek tanulhatnak, hanem a mai fiatal
nők is, akik közül sokan küzdenek hasonló problémákkal. Erősnek kell
mutatniuk magukat, hogy megállják a helyüket a munkahelyükön, hogy
elismerjék őket, ezáltal pedig a magánéletben is elfelejtik elengedni
magukat, nem hagyják, hogy egy férfi irányítsa őket.
0 Megjegyzések