Kritika | „Ez csak egy történet a történelemről” – fogalmaz valahogy ekképpen Elias Canetti, és ha már itt tartunk, mármint Temesi Ferenc Bartók című
regényénél, akkor inkább írhatnánk azt is, hogy ez valójában kettő –
vagy inkább három – történet a történelemről. A történelemből.
Bartók.
Nehéz ügy. Fel kell(ett) kötnie a nadrágját annak, aki egy olyan
szövevényes élettörténetet kíván összefoglalni, valamilyen módon
újraírni (ráadásul több irányból közelítve), mint amilyen Bartók Béláé.
Talán mindenféle ecsetelés nélkül rémlenek sokak számára az olyan
helyszínek, mint Nagyszentmiklós, Bécs, Budapest, Felvidék, Erdély,
Amerika – persze a bartóki értelemben. És kell elég mersz ahhoz is, hogy
valaki egy könyvben helyezze el saját történeteit Bartók
történeteivel, bizonyos értelemben egységet formálva belőlük. Temesi
több irányból közelít, több irányból és több szűrön keresztül láttat egy
olyan egyéniséget, aki maga mindig felkutatott, közelített,
megvizsgált, értelmezett, magáévá tett, és ami talán a legfontosabb:
átértelmezett/átültetett (transzponált) – bizony nagyon is
jelentőségteljes dolgokat.
Felkutatni, megvizsgálni, értelmezni és felhasználni, talán nem volt más dolga Temesi Ferencnek
sem, amikor belekezdett ennek a regénynek a megírásába, és talán a
legjobb utat választotta azzal, hogy művét két részre bontva vezeti be
az olvasót Bartók életébe. Két rész, mely valóban nagyon elkülönül
egymástól; a fiatalkor, amely a magyarságról, Magyarországról, Bartóknak
mindezekhez fűződő viszonyáról, útkeresésről és találásról,
gyűjtésekről, szerelemről, istenfélésről és -tagadásról, és nem
utolsósorban a zenéről szól, és a relatíve idős kor, ami bizony majd’
mindezekről, csakhogy már amerikai földön – mindebből koherens egészet
alkotva, hisz a bartóki életút szinte tökéletes példája annak, hogy az
elmúlt nagyon is torz század hogyan hatott a művészekre, milyen
inspirációt adott, s ugyanakkor hogy rombolta, tette tönkre a lélek egy
részét.
E két folyam közé illeszkedik be Életrajzoló története (illetve
történetei), mely egyúttal egyfajta hidat is képez, azáltal, hogy
megmutatja; az identitáskeresés, az identitás megtalálása és megtartása,
a magyarnak lenni-érzés az egész 20., de még a 21. században is mélyen
problematikus. Három külön egység, három idősík, három különféle
megszólalásmód és nyelv – mindez fejezetekre bontva, ahol a lapszéli jel
mutatja, melyik történet folytatódik éppen. A fiatal Bartóké, a már
Amerikában élő idősebb Bartóké, vagy Életrajzolóé. Talán a fiatal
Bartókról szóló folyamot tarthatjuk leginkább objektívnak: a fennmaradt
jegyzetek, naplók, levelek, visszaemlékezések ennek a szálnak
(életszakasznak) a kidolgozásához szolgáltatták a legtöbb információt.
Azonban még talán egy komoly Bartók-kutatónak is fejtörést okozhat
bizonyos esetekben, mi is a megtörtént valós, és mi a fikció, de Temesi
Ferenc, főleg mikor beszélteti szereplőit, egyértelművé teszi, hogy itt
mégiscsak egy regényről van szó, melyben az elbeszélő az úr. Illetve
Életrajzoló, ha pontos akarok lenni. Szocializmus, rendszerváltás,
’90-es évek, szerkesztőségi találkozók, ivások, nők, betegség, utazások,
Budapest, Margit körút – egy élet kellékei, helyszínei, arcai. A könyv
ezen vonulata egyfajta ironikus feloldás (ha ilyen egyáltalán létezik),
könnyed, legtöbbször humoros, személyes: nyelvi játékokkal
teletűzdelve, időbeli ugrásokkal sem fukarkodva fog át harminc-negyven
(?) évet Életrajzoló életéből (sokak életéből), aki nem kímélve senkit,
egy cseppet néha kissé szószátyár módon fest le egy olyan időszakot,
mely mintha átmenet lenne a bizonytalanból a felemásba. Akárcsak
Bartóknál. Aki olyan elkeseredett és tévelygő volt mindig is a
„szabadság földjén”, s aki úgy halt meg, hogy nem láthatta viszont azt a
helyet, amiért mindig is harcolt, élt és dolgozott.
Biztosan sokan töprengenek majd azon, mi közös van e két
jellemben-személyiségben. Az alkotás, az alkotási szándék – ez biztosnak
tűnik. De hát ettől még nem kell egy regénybe tömöríteni két életutat.
Ennél valami mélyebb. Valószínűleg az, hogy mindketten magyarok, akik
olyan korszak(ok)ban éltek/élnek, mely látszólag feloldást hoz, de
valójában inkább lelki tompasággal és kedvetlenséggel sújtja az embert.
Mi lehet erre a valódi megoldás? – nem kell nagyon sokat törni a
fejünket: természetesen a zene. Ehhez hozzáfűznék itt valamit, remélem,
megbocsát az olvasó. Egyszer egy szövegben leírtam valami olyasmit, hogy
a zene annyi, mint nem gondolkodni semmiről, és Temesi Ferenc
könyvében egy nagyon hasonló, kissé bővebben kifejtett gondolatra
találtam. Idézetek tömkelege kellene ahhoz, hogy sejtése legyen az
olvasónak, milyen történetek, töredékek, visszaemlékezések, szójátékok,
humor, nyelvi rétegek rakódnak egymásra e könyvben. Hely híján a tanács
csak az lehet, hogy hallgassanak Bartókot. Mondjuk az Allegro Barbaro-t – hátha megjön a kedv az olvasáshoz!
A zene megkönnyebbülést hoz úgy, hogy közben nála komolyabbat talán
elképzelni sem tudnék. A Bartóki zenénél meg aztán pláne nem. Temesi
Ferenc könyve nemcsak bevezet egy nagyon is személyes Bartók-kép
rejtelmeibe, de azt is megmutatja, hogy zene és nyelv nagyon is
összetartozik, valahol egyek.
Szerző:
Szöllősi Mátyás
Szöllősi Mátyás
0 Megjegyzések