Családunkban marad - AZ UTOLSÓ MONDAT

Könyv | A 2011-ben, negyvenhat évesen elhunyt író, televíziós alkotó, Czigány Zoltán emlékét őrző tömör, szép prózai szövegválogatás ráadásként egy képverset is nyújt a borítón, a ciklusokba rejtve egy Sütő András-levelet, zárókőként Csukás István-utószót.

 

A Hungarovox Kiadó mindössze száznyolcvanhárom oldal terjedelmű kötete nem jelöl meg szerkesztőt, de az előzetes nyilatkozatokból sejthető: az édesapa, Czigány György költő válogatott, bizonyára a feleség, Gál Katalin rendező, esetleg a kiadóvezető, Kaiser László író javaslatait is figyelembe véve. A gyűjtemény domináns vonása egyébként is a családi tematika. Nagyszülők, édesanya és édesapa, feleség-társ, felcseperedő gyerekek, legközelebbi barátok – s köztük a „báty”, a „Kedves bátyám” –, suhanó nőalakok veszik körül legtöbbször a beszélőt, aki főleg róluk és nekik beszél. A derűs-komolyan szertepillantó létösszegzőt az Alkonyat ciklusban, a sok utolsó című novella lapjain (Az utolsó Isten; Az utolsó zongorázás stb.) Zebegényinek hívják. Zebegényben született ugyanis az író, filmes – akinek alakmása legutoljára azt mondja ki: „Ráadásul, én hamarosan meg is haltam”.

A nagy tehetségű, sokféle talentumú, a sztereotípiáknak sosem engedő művész, Czigány Zoltán vérbeli családi ember volt, egyre jobban rászakadó, végül visszaverhetetlen magánya és fölébe kerekedő démonai ellenére is. Szobormodell-szép és kedves, korán őszbe csavarodva is örökfiatal alakja bárhol tűnt fel, otthonosságot, ismerősséget, energiát sugárzott. Öröm volt vele televíziós műsorokban dolgozni, ezernyi ötletével, szigorú szakmai kéréseivel lépést tartani. Mindenkit azonnal a legjobb adottságai szerint ítélt meg (a kritikai észrevételeket megtartotta magának, vagy bölcsen célra jutó kerülő utakra terelte), s szinte senki nem akadt, aki őt ne fogadta volna azonnal a bizalmába. Férfibája ösztönösen, az alkotóerő részeként, léte és munkája elemi, alig reflektált feltételeként működött. Csak jó szavaira emlékszem. Nem találom a választ, Posta Dukába című 2001-es kötetébe a nevem után miért ezt írta dedikációként: „…aki nélkül ez a könyv nem jöhetett volna létre – köszönettel és szeretettel…” Különösebb biztató, katalizáló szerepem nem volt a levélsorozat elkészülésében. Az egy-két beszélgetés, amelyben a Mikes Kelementől megöröklött levélformát illettem elismeréssel, aligha volt befolyással az egész ciklusra.

 

Az emlékező-búcsúzó Az utolsó mondatnak is fontos műfaja, Czigánynak egyik – néha átformált – megszólalásmódja a levél. A jelen kötetből nemigen derül ki: a dukai posta, a Magyarországi levelek, a „Bátyám, bátyám…” megszólítottja Simonffy András (1941–1995) író volt, a megtalált idősebb lelki testvér, némiképp a fél emberöltővel előrébb járó sorstárs. Czigány-Zebegényi kissé önmagával is a „levelezés” révén állt lelki, számvető kapcsolatban. A vallomásosság ellenére – nyakatekert irodalmi műszót használva – „áttávolítóan” rögzítette gyónó, meditáló önélet-képeit. Fioriturás tollal, de a kottasor-fegyelemből ki nem bújva: az irodalommá tett autobiografikus magánbeszéd művészi igazmondásával.

 

Az emlékező baráti szeretet hajlamos lenne talán elkendőzni Czigány műveinek gyengéit, az epikai átütő erő olykori fogyatékosságait. Hiszen elevenebb kép, amikor Rómában Simonffyék forgatócsoportját meg a miénket is összefuttatta a szerencse, s áradozhattunk egymásnak – vörösbor mellett – a rajongott Örök Városról, mint az, hogy eközben az írásmesterség buktatóiról is esett szó, főleg persze a két író között. Czigány Zoltán gondosan, penge-hasítású sorokban, rezdülésekre és rengésekre egyaránt fogékonyan, a megörökítő élmény- és gondolat-átadás szuggesztivitásával írt. Talán a példaképektől és a példáktól – akár Simonffytól, a levélformától – tudott az üdvösnél nehezebben eloldozódni.

 

A négy arányos fejezetet sorra véve: a Zendülés az idő ellen a magánszféra megemelt híradása, önarckép-esszé, többek között az elementáris Erdély-élményről. A Magyarországi levelek szemelvényei az egész vállalkozás érdességét, végzetességét, ellenpontozó romantikáját kissé tompítják, a Csoda és Kósza meséi sorozat itteni darabjai teljes értékűen idézik fel a közkedvelt ifjúsági könyveket. Az Alkonyat ciklus ugyancsak lemond Czigány írói énjének sötétebb megnyilvánulásairól, a korai elmúlás elkerülhetetlen (végül már akart…?) fojtogató tényét így is megéreztetve.

 

Igyekezzünk új hangsúlyt adni a közhelyes mondatnak, hogy „Czigány Zoltán nem halt meg, velünk van…” Meghalt. A tavalyi tavaszon. De Az utolsó mondat a munkássága révén nem engedi el őt abból a szeretettel emlékező, megcsendesülve olvasó családból, akik sok ezren vagyunk.

 

Szerző:
Tarján Tamás