Könyv | Az
ország tükrei címmel adta ki egy fiatal művészettörténészekből álló
szakmai szervezet, a CentrArt Egyesület Székely Miklós kötetét a
világkiállításokon való magyar részvételről. A szerző jórészt a
Monarchia időszakát vizsgálja, de ki nem mondott következtetéseiben
jócskán üzen a mának is.
Évekig kutatta Székely Miklós
itthon és külföldön az 1851 és1915 közötti évek világkiállításainak
magyar dokumentumait, a nemzeti önkép alakulását és a magyar kultúra
külföldi fogadtatásának hosszú történetét. A részletes leírások,
forráselemzések, a világkiállításokat szervező – vagy éppen negligáló –
kultúrpolitika indítékait és a magyar iparosodás fázisait. Mindezt
precízen beleágyazza a kor világeseményeibe, az angliai iparfejlődés
látványos térnyerésétől a francia kulturális hegemónia megtörésén át a
német és az olasz egység, az egyes országok nemzeti identitáskeresésének
hátterébe. Rendkívül igényes, széles látókörű művészettörténeti munkát
ad az olvasó kezébe, aki fejezetről fejezetre haladva látja, hogyan
bontakozik ki a világkiállítások szelleméből egy sor olyan kulturális
forma, ami ma világszerte ismert, a szakterületekre specializálódott
múzeumoktól és a skanzentől a háziipari bemutatókon át egészen a
látványos élménykiállításokig.
Ezeken túl az egyes nemzeti irányzatok nagy egymásra találása is a korai
expóknak köszönhető: a finn építészet nemzetközi sikere a
századfordulón, a magyar művészet ismertsége Olaszországban a tízes
évektől kezdve, a Zsolnay-gyár, a halasi csipke, a magyar bor karrierje.
És a másik oldalon a romantikus nemzetkarakterológiai közhelyek masszív
beépülése a köztudatba: a magyar csárda, a magyar virtus, a
csikós-gulyás máig leküzdhetetlen sztereotípiája is innen gyökerezik.
Pedig a világkiállítások Magyarország számára éppen a modernizmus
és a nemzeti hagyomány értelmes, korszerű megfogalmazásának lehetőségét
hozták: kezdetben még mint a Habsburg-birodalom jelentéktelen része, de
később, főleg az 1900-as párizsi világkiállítástól kezdve, mint önálló,
erőteljes nemzeti identitás megfogalmazására képes európai ország.
Székely kronológiai rendben haladva elemzi végig a világkiállítások
történetét, létrejöttét és az ott bemutatott anyagokat, rendre összeveti
a magyar kiállítást Európa többi országának felhozatalával, és
bőségesen idéz a korabeli sajtóvisszhangból. Keveset magyaráz, inkább a
tényszerűségre épít, a leírtakból mégis szépen kirajzolódik a mai magyar
kultúra sok betegsége, hiánya és félreértelmezése. Nem von le
nagyszabású következtetéseket, hanem feltárja a jelen történeti
gyökereit, Nem utal a kortárs magyar építészet kettészakadására, de
szemléletesen tekinti át az első világkiállításokon megjelenő üres
historizálást, majd a helyi építészeti hagyományok magasművészetté
emelését, ami az 1900-as évek elején Torinóban és Milánóban kivívta a
világ csodálatát.
Nem állítom, hogy könnyű nyári olvasmány ez a könyv. De azt igen,
hogy ha az olvasó megbarátkozik a szerző visszafogott stílusával és a
szöveg erősen leíró jellegével, megpillantja a sorok mögött az ország
mai tükrét is.
Szerző:
Götz Eszter
Götz Eszter
0 Megjegyzések