Szabad? - SZERETŐK - kritika

Utólag könnyű okosnak lenni. Illetve mégsem. S „utólag” történik-e egy kisregény első megjelenése, ha 2012 könyvhetén lát napvilágot, de a borító tájékoztatása szerint „keletkezésének ideje: 1959–1961”? A korrajz, melyet Vekerdy Tamás a szerelmi háromszög mögé vetít, ma is érdekes. 

 

Bár ezt valójában semmi nem erősíti meg, nincs okunk kételkedni, hogy az 1935-ben született szerző egy régi munkáját találta érdemesnek megmenteni a feledéstől, és lényegi változtatás nélkül adta közre a történetet. A Szeretők a jelenben létrejött, visszatekintő-felidéző prózai műként nem is szólalna meg különösebb eredetiséggel: arra a fesztávra van szükség, amely a fél évszázadnál hosszabb idő két végpontja közt szisszen fel (főleg a szerkezet-alakítás és az előadásmód révén). S a távlatra, amely az újabb epikai törekvések felől láttatja e könyvet.

A maga primer korában a Szeretőket minden oldalról körüldonghatta volna a „modern” jelző. Ma még az anakronisztikus „posztmodern” sejtelem sem túlzás. Ismét csak paraszöveg (a fülszöveg) árulja el – „V. T.” megjegyzéseként –: „Zsáka Iván barátom hagyta rám ezt a kéziratot, mielőtt eltűnt Új-Zélandon (négy éve írt utoljára; elérhetetlen)”. A körülírásos bizonytalanítással jelzett „eltűnési” időpont éppen 1957 tájára tehető, hiszen a cselekmény jellegzetesen 1956 utáni eseménysor, a fiatal értelmiségi szereplők érzelmi válságszituációját a kor súlyos diszharmóniájába montírozva. Közvetlenül a forradalmat követő hónapokra temporálódik a tudatban tágabban, visszatekintésekkel megjelenített konfliktusgóc, dilemmahalmaz. A „talált szöveg” fikciója természetesen nem posztmodern innováció. Hogy mást ne említsünk, az ezerkilencszázötvenes évek végén a börtönbüntetésre ítélt Déry Tibor raboskodása alatt e mondatokkal induló regényt vetett papírra – G. A. úr X.-ben a címe –: „Egy könyvet nyújtok át az olvasóközönségnek, melynek kézirata kerek húsz évig hevert fiókomban. Szerzője G. A. barátom s volt iskolatársam a pesti Markó utcai gimnáziumban, azzal a határozott kívánsággal jutatta el hozzám, hogy elolvasás után semmisítsem meg”.

 

Az önmagáról egyes szám harmadik személyben író Zsáka Iván Széki Ágnessel való hosszú szerelme, sőt házassága rendül meg a Súri Hilda iránti új fellángolás folytán – miközben az Ágnes-kapcsolat is parázslik. Az intellektuális nyüzsgés, bolygás szokványosnak mondható díszletei közepette a szcénák is a megszokottak – például a kisregény a 20. század közepére rávalló házibuli-jelenetében –, ám az egész miliő az 1956 ősze utáni tanácstalanságot, zaklatottságot érezteti. Társadalmi-történelmi utalás még a sorok között sem lapul sok, mégsem mellékes, hogy a főhős egyik ődöngése közepette „Az Oktogonon (a November hetedike téren) megnézte a nagy fényképeket” (éppen egy tüllfátyolos menyasszonyét is – akit ismerni vélt – a máig meglevő fotókirakatban. Ezzel Vekerdy a szerelmi-házassági válságot is érzékletesen újraexponálja). A tér hivatalos nevének zárójelbe száműzése, az eltörölt közkeletű elnevezés visszajátszatása stiláris szinten ad tápot a szinte ösztönös politikai szembeszegülésnek (durvábban és konkrétabban: szovjetellenességnek). E térnév-poétika egyébként kevéssel 1960 után elemi erővel csapott fel Juhász Ferenc egyik leghíresebb, legszebb versében (Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb): „Ácsorgok mélázva e kő-villany-szigeten: / az Oktogonon. / Csütörtök este van. / Nem átkozom magam. / Nem siratom”.

 

A szerelmi konfliktus lebonyolódásának – nyitva maradásának – az elbeszélés lebegtetettsége, többszólamúsága ad érdekességet, specifikus hitelt. Mindjárt az elején lábjegyzet figyelmeztet: „Néhol a szöveg azért érthetetlen, mert nem tudjuk, hol vagyunk”. A szereplőkre és a helyszínekre vonatkozó eligazítás itt nyelvtanilag is (szándékosan) zilált, amivel az író ugyan rögvest szuggerálja a részint korfüggő bizonytalanságot, esetlegességet, távlattalanságot, fenyegetettséget, de később sokszor indokolatlan befogadói zavart is kelt az írástechnikailag nem kifogástalan tartalmi és formai túltelítéssel, kavarással, a kitervelt helyesírási elbillentésekkel. (Pluszban a Saxum Kiadó könyvének aligha akart elírásai is „besegítenek”.) A bizonytalanság, fenyegetettség nem elsősorban a fiatalokra sújt le – ők egyetemista és művész-közegükben szinte cikázva élnek –: a környezetben, a valóság egészében munkál. „Édesapámat időnként két ember elvitte és volt, hogy csak másnap engedték haza, mindig vártuk, mikor süllyesztik el” – olvassuk.

 

A szöveget (esetleg megszólítás és/vagy aláírás nélküli) levélrészletek és más (a vége felé tipográfiailag is elütő) betétek szaggatják meg. Nem könnyű, ugyanakkor élvezetes követni e pulzáló epikát, noha kétszáz oldalra elegendő anyag nincs benne. Ha kevéssel 1960 után a közönség elé kerül a mű, talán Hernádi Gyula korai, formabontó, lirizált kísérleteiben ismernek legközelebbi rokonára (nem beszélve az akkori modern világirodalom egy-két iskolájának feltételezhető, távoli hatásáról).

 

A többszörösen dimenzió- és idősík-váltó próza a morális megítélés optikáit és az elbeszélői pozíciókat is igyekszik váltogatni, és olyan jeleneteket is beépít, mint Ági és Hilda találkozása. Iván korántsem felelőtlen szerelmi életének mobilitását kettőjükön kívül más nőalakok is tanúsítják. A főhősök jellemét mérlegelve nehéz bármit kezdeni azzal az állítással – ezt is a fülszöveg „V. T.”-je tudatja –, hogy (Zsáka szerint) „az egyetlen igazán »vonzó, emberi szereplő«” Hilda lenne „»ebben a hosszú, kellemetlen történetben«”.

 

A regény időnkénti energiavesztését rendre a szabad, szabadság szó kardinális feltűnése ellensúlyozza, a kor- és jellemfestés új tartalmait generálva. „Szabad vagyok: minden befogadhat” – hitegeti magát Iván (nem egészen indokoltan, a hűtlenség szégyenének elűzéséül, a „Nem vagyok aljas” igazolására). Még a tánc közben nemegyszer elhangzó kérdés, a „Szabad?” is ebbe az irányba hat. Mennyire lehet szabad az egyén a szerelmi köt(őd)ésben? Mennyire és miképp a szabadságkorlátozó, szabadság-megcsúfoló történelmi pillanatban? E kérdések és a körülírt, töprengő, felsajgó válaszajánlatok teszik napjainkban is aktuálissá, élményszerűvé Vekerdy Tamás kissé egyenetlen, a félmúltból érkezett alkotását.

 

Szerző:
Tarján Tamás