…falhoz szegezett, nem menekülhettem… Szemeiben az azóta jól ismert, mindenkinek kijáró „most meg foglak csókolni” nézés volt. Illetve már akkor is sejtettem, hogy kijár mindenkinek. Hátrálni kezdtem. Nem akartam, hogy felüljön a mellettem álló csaj provokációjának, mely a füstös bárban elhangzott akkor, abban a pillanatban: „Ugye milyen szép szív alakú szája van?! Fogadjunk! Nem mered megcsókolni!”
Öt másodperc adatott meg, hogy végiggondoljam, miért nem akarom, hogy megcsókoljon. Öt másodpercben futott végig az agyamon az elmúlt fél év minden szánalmas és értelmetlen ámokfutása. Öt másodpercben láttam az üldöztetésemet, melyben ott volt, ott állt, magasodott fölém egy szerelmi csalódás. Már megint vissza kell csókolnom valakit, hogy rájöjjek, hogy érezzem, hogy még mindig nem múlt el az az előző?! Már megint tudatosulnia kell bennem annak, hogy amikor elhagytak, ellopták belőlem a vágyat is? Hogy eloltottak minden tüzet, amely a mindennapi másnapok elkezdéséhez szükséges? Hogy valaki már kicsókolta belőlem a szenvedélyt, és most itt van ez a fickó, aki azt hiszi, kezdhet velem bármit? Hogy majd az nekem jelenthet bármit?
Hiába hátráltam, a lambéria borítását éreztem a tenyerem alatt, amikor megtámasztottam a falat. Nincs tovább. Talán még jobbra, vagy balra kitérhetek… Jaj! Már nem! Már mind a két karjával a falnak nehézkedett a fejem mellett.
Agyamban lüktetni kezdett a csend. Megszűnt a koncert és a bár adta hangzavar, a tér beszűkült, nem volt ott senki, csak ő és én. De én őt sem láttam. Nem láttam az arcát, nem láttam belőle mást, csak a száját. Nem csókolt meg azonnal, még adott nekem újabb öt másodpercet. Tudom, menekülhettem volna. Mert öt másodperc alatt el lehet iszkolni, ki lehet térni egy csók elől. De már nem akartam. Néztem a száját bár már nem is nézés volt, inkább gyönyörködés. Nem érdekelt a szeme, az arca, a lelke, semmi nem érdekelt abban az öt másodpercben, csak a szája. A korábbi öt másodpercnek minden szelleme, félelme tovatűnt.
Még nem csókolt meg, még csak hagyta, hogy meneküljek, ha akarok, de ekkor már olyan sebesen vert a szívem, hogy éreztem a vér lüktetését a fülemben. Nem is lüktetett, dübörgött… Vágytam azt a csókot. Olyan elemi erővel tört rám a régen elvesztett vágy, hogy a lábamból kiszaladt az erő, és kapaszkodni akartam. Akartam azt a csókot, minden erőmmel és ösztönömmel azt akartam, hogy csókolja vissza belém azt a vágyat, azt a tüzet, aki én voltam valaha. Élni akartam, újraszületni, megteremteni azt az embert megint, aki mindig is voltam. Még a száját láttam, mikor behunytam a szemem, és vártam, hogy széttépje az enyém…
… nem tépte szét. Elsőre nem tépte szét. Olyan szelíden lehelt belém életet, ahogyan a szél lebbenti meg a függönyt, ahogyan a kelő nyári nap simogatja meg a munkába induló arcát. De csak öt másodpercre volt szelíd, nem adott többet nekem. A lélek, amit belém csókolt, száguldozni kezdett az ereimben. Elszaladt a szívemig, csak hogy még vadabb vágtára vegye rá, onnan a gerincemen szaladt végig. Le és fel cikázott, mintha a gerincvelőbe akarna furakodni makacsul, agresszíven, úgy, hogy minél hamarabb és minél impulzívabban juthasson el a testemben mindenhova. Az agyamat akarta. Hát, ha akarta, megkapta, de csak újabb öt másodpercre, amíg eltoltam magamtól. És kimondtam az egyetlen mondatot, amit az agyam üzent: „Bántani fogsz.”
De már minden lényegtelen volt, mert a lélek már szenvedéllyé vált, tűzzé, mely lángra lobbantja a testet, mely már az embernek nem a fülében, hanem az ölében lüktet. Szét akartam szedni darabokra. Nem a lelkét akartam, csak a húsát; a vérének fémes ízét akartam érezni a számban. Szétcibálni, felfalni, eltüntetni, újra rágni akartam. Nem gondolkodni és nem tervezni. Élni, égni. Vágyat csókolt belém, vágyat arra, hogy érezzem, amint a húsomba markol, amint végig simít az oldalamon. Akartam. Mindenestől kívántam minden rezdülését, elégni, meghalni, újraszületni egyszerre…
Észrevétlenül telt az idő. Nem tudni, hogy öt másodperc, öt perc, vagy öt óra volt-e ez a csók, de újrateremtette bennem a nőt. Azt a nőt, aki fölé már nem magasodott egy elvetélt szerelem. Ez nő már lüktetett, élt minden ízében. Mellkasomból zihálva, hörögve született meg újra a vágy, az ösztön és a szenvedély.
0 Megjegyzések