Beszélgetés Bartis Attilával és a Balassi Intézet fordítószemináriumával.
A veszprémi Pannon Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszéke és az Ex Symposion folyóirat közös beszélgetéssorozata, a Trialógusok április 5-én rendhagyó, egész estés programmal próbált eleget tenni a kezdetektől (2004 óta) vállalt céljának: elhozni az egyetem hallgatóinak és a veszprémieknek a kortárs magyar irodalmat.
Ezúttal Bartis Attila volt a vendég, előtte pedig a Balassi Intézet fordítószemináriuma mutatkozott be, ahol Rácz Péter és Dánél Móna vezetésével egy Bartis Attila-dráma, a Romlás különböző nyelvekre való átültetésén dolgoznak.
Nem vagyunk sokan, de akik megjelentek, azok arcán ott a kíváncsiság, hogy hogyan is zajlik egy szöveg másik nyelven történő újjászületése. A kis létszámú közönséggel szemben egy külföldiekből álló nyolctagú lánycsapat foglal helyet, akiket a közös feladat mellett a magyar nyelv ismerete is összeköt. Az észt, német, orosz, holland, horvát, szerb, spanyol nemzetiségű lányok − Rácz Péter és Dánél Móna vezetésével − magyar nyelven osztják meg a szövegfordítással kapcsolatos problémáikat. A meghívottak mesélnek a drámaszereplők neveinek fordítása körüli dilemmáról, amelyet különféleképp oldanak meg a csoport tagjai, a cím fordítási lehetőségeiről, továbbá olyan bonyolult nyelvi csapdákról, mint amilyen például az összefelhőzni ige átültetése körül alakult ki. Számtalan más problémakör is előkerül, így világossá válik, hogy két nyelv között nem mindig egyenes az út. A lányok sorban olvassák fel saját nyelvükön a dráma első részét, a közönség pedig izgalmas nyelvi kavalkádba kerül. A beszélgetés közben megérkező író nem szól hozzá az eseményekhez, de egy-egy mosollyal jelzi, hogy tetszik neki az, amit hall.
A rövid szünet alatt zsúfolásig megtelik a terem, az esemény Bartis Attila, valamint Bozsik Péter (Ex Symposion) és Ladányi István (Magyar Irodalomtudományi Tanszék) beszélgetésével folytatódik. Bartis a válaszok előtt kisebb szünetet tart, felkészül. Nagyon nyugodt és higgadt, nem kapkod, mindenre kitér, megfontoltan, őszintén. Először arról beszél, hogy ő sosem lenne képes fordítani, de a folyamat csodálattal tölti el. A legfontosabbnak azt tartja, hogy a fordító érzelmileg is tudjon azonosulni a szöveggel, hogy annak hangulata nyelvtől függetlenül érzékelhetővé váljon. Amikor az irodalmi estekre terelődik a szó, azt mondja, hogy helyzettől, illetve a közönség „aurájától” is függ, hogy mennyire tud feloldódni; szerinte a találkozás író és olvasó között közel áll a színházhoz, annak légköréhez.
A színház kapcsán alkalmunk lesz egy kicsit bepillantást nyerni az író múltjába, aki korábban, Marosvásárhelyen egy színház közelében lakott, annyira közel, hogy a konyhájukból hordták a székeket a túlságosan nagy létszámú közönségnek. Bartis megjegyzi, ő nem felejt, sem jót, sem rosszat. Számára ennek csak így van értelme. A vasfazékban odaégetett rántás szaga éppen úgy megmaradt emlékezetében, mint a negyvenszer végignézett Dürrenmatt-darab próbái. Ennek kapcsán kiderül, hogy a magyar érettségi megírásának is van története: a számtalanszor látott, ám egyszer sem olvasott Dürrenmatt-műről írta, amit azonban a tanár sem ismert. A javítást így a kötetben nem szereplő darab utáni hosszas nyomozás előzte meg, végül egy régi Nagyvilágban bukkantak rá, így értékelhetővé vált a fogalmazás.
A színház világából a valóságba csöppenünk vissza. Kikerülhetetlen a kérdés, hogyan élte meg a szülőfölddel való szakítást, a Budapestre költözést. Elkomorult arccal ismeri be, hogy traumatikus időszak volt ez az életében: Budapest idegen városként állt előtte, és elszakítva otthonától az is bizonytalanná vált, hogy egyáltalán visszatérhet-e hazájába valaha. Később, 1989-ben ez végül megtörténhetett; ma, ahogy ő mondja, kettős életet él, de az év körülbelül egyharmadát Erdélyben tölti.
Bartis egy kortárs költőnkhöz fűződő barátságáról is beszél, ezt 1986-tól datálja, amikor egy felolvasóesten végre megismerkedett azzal a rejtélyes fiatalemberrel, akivel régóta együtt utazott a 8-as buszon. Ő volt Kemény István. Úgy jellemzi kettejük viszonyát, hogy ez egy problematikus, nem mindig idilli barátság, ennek ellenére erős a kapocs a két alkotó között. Elgondolkodik, de arra nem tud választ adni, hogy mi is tartja össze ennyire őket. Ez talán mégis így teljes egész. A gyermekei születése mellett leginkább talán Kemény barátsága változtatta meg viszonyát Budapesthez.
Aztán rátérünk híres könyveire, A sétára és A nyugalomra. Az előbbire a nyelvi tömörség jellemző, talán a feladott költői ambíciók tükröződnek a mű nyelvi megformálásában, állapítják meg Bozsikkal. A nyugalmat elmondása szerint három hónap alatt írta meg. Ahogy ő mondja, elkezdte írni az elején, és befejezte a végén, nincsenek benne utólagos szerkezeti változtatások. Egy képből bontakozik ki a történet vagy „asszociációs lánc”. Az anya-fiú kapcsolat központi szerepe mellett a regény valójában a halálról szól, ami már a nő elhunyta előtt is jellemzi a viszonyt. Az, hogy a helyszín Budapest lett, kicsit őt is meglepte, hiszen addigi történetei Erdélyben játszódtak, és úgy számolt, csak később jelennek meg majd magyarországi regényhelyszínek.
A beszélgetés után a szerző olvas fel. Nagyon precízen, megfontoltan, mintha akkor születnének a sorok. Hang és hangulat összeér, egymásra talál. Mindenkit átjár a nyugalom.
Beszélgetés Bartis Attilával és a Balassi Intézet fordítószemináriumával, Pannon Egyetem, Veszprém, 2012. április 5.
Írta: Tokos Bianka
A fotókat Gáspár Gábor készítette.
0 Megjegyzések