"Se többet, se kevesebbet" - SZVJATOSZLAV RICHTER - A ZONGORISTA

A szó a zenéé – olvashatjuk rögtön az első oldalon az első fejezetcímet, és ez bizonyos értelemben össze is foglalja Karl Aage Rasmussen Szvjatoszlav Richterről szóló könyvét, mely a Rózsavölgyi Kiadó gondozásában jelent meg. KRITIKA 

 

Nem tudományos szándékkal íródott e könyv, ez nagyon hamar kiderül, így nyilvánvalóan azok számára lehet igazán érdekes Rasmussen munkája, akik elsősorban a Művészre mint emberre kíváncsiak – egy másik művész (zeneszerző) szemszögéből. Mindenképpen egyedi és meglehetősen merész vállalkozásról van szó, hiszen ahogyan azt az Utószóban olvashatjuk; Rasmussen úgy kezdett neki a munkának, hogy az egyik legfontosabb(nak tűnő) dologban komoly hiányt szenved: nem beszél oroszul. Hajlamos vagyok az utószót is már az elején elolvasni; sok minden kiderül(het) onnan, mi is késztette a szerzőt az adott mű megírására – és nem hátrány, ha az ember rögtön tisztábban lát. 

Ez a könyv valóban egy olyan személyes indíttatásból vázolt portrét mutat, amely ugyan a zenére, az alkotási folyamatokra helyezi a hangsúlyt, de mindezt egy kronologikus rendszerbe foglalva, Richter életének egyfajta bemutatásával kísérli meg megalkotni, ráadásul olvasmányos, érdekfeszítő módon. A könyv legnagyobb részében nyomon követhetjük, hogy a 20. század talán legnagyobb zongoristája hogyan is változott, alakult, formálódott ebben a bizony igen mozgalmas, és valljuk be, elég szörnyű időszakban, melyet oroszként, német gyökerekkel bírva, hatványozottan élt és érzékelt. Természetesen a szöveg tematikus egységekre tagolódik, és olyan címeket találunk rögtön, ha csak a tartalomjegyzékre pillantunk, mint: Odessza fényei és árnyai; Moszkva; Világháború a partvonalról; Zene, hatalom és zenepolitika; Peresztrojka és glasznoszty – és még lehetne sorolni. Richter magányos típus volt, talán ez az első, ami kiderül a könyvből, s hogy a közel négyezer koncert, és mindaz, ami őt körbevette, illetve az a mítosz, ami személyét és művészetét körbeöleli – s amely a halála után csak terebélyesedik –, nagyon is ellentétben áll azzal, ami ő valójában volt. Talán ezért is álltak hozzám sokkal közelebb a könyv azon részei (A szó a zenéé; Képek és kimérák; A nomád), ahol Richter személyisége, reakciói, és elsősorban a zenéhez, és a saját (illetve mások) játékához való viszonyulása kerül előtérbe, rövid anekdotákból, fel-felvillantott indulatokból, elfojtásokból próbál valamit visszaadni a szerző. Ezekből igyekszik egy olyan képet összerakni, mely valóban egy embert mutat – aki ráadásul nagyon nem volt megelégedve önmagával, játékával. S hogy ugyanakkor milyen elképesztő, összetett hatással volt rá a zene, és adott esetben mások játéka: „Richter a konzervatórium nagytermében hallotta Gould játékát, és sokáig kitartóan tapsolt akkor is, amikor a legtöbben már belefáradtak a lelkes tetszésnyilvánításba. (Bach Goldberg-variációinak gouldi értelmezését hallva Richter egy életre lemondott arról, hogy eljátssza a darabot.)”

Nyilvánvalóan a családi háttér, a neveltetés, az oroszországi események, melyek meghatározták a 20. századot, Richtert magát is meghatározták, de néhol túlságosan nagy hangsúly esett ezen dolgok bemutatására, illetve arra, hogy ezeknek egyfajta csomópontjaként tekintsünk Richterre. Ez persze bizonyos szempontból jogos, hiszen a mítosz, ha igen furcsa keretek között, de már életében determinálta őt – illetve a bezártság, ami elsősorban nem is fizikális, hanem szellemi értelemben értendő, egy olyan befelé fordultságot, koncentrációt és erőt adott Richternek, ami nem csak a külvilágtól, de bizonyos értelemben önmagától is idegenné tette. Erre volt egyszerre megoldás a zene, s ugyanakkor hatalmas teher is, ami csak még inkább távolította gyakorlatilag mindentől. Már a gyermekkori időszakból utalást találunk arra a könyvben, hogy milyen korán felfedezhetőek voltak a jelek: „Közben a Szvetyiknek („Fénysugaracska”) becézett kis Szvjatoszlav nemcsak hogy járni és beszélni kezd, hanem a muzikalitás egyértelmű jeleit is mutatja. „Miközben Theo gyakorolt, ő ágyacskájában álldogálva >>vezényelt<<. Fortissimo hallatára hangosan, szinte eksztázisban ujjongott.”

Richtert nagyon sokszor szinte teljesen ellehetetlenítették – ez a Bruno Monsaingeon által készített interjúkötetből is kiderül, és a Rasmussen-könyv is nagy hangsúlyt fektet arra, hogy Richter ebből (is) származó kétkedéseinek, bizonytalanságának „hangot adjon”. Szvjatoszlav Richter zenélni akart, a zene mélyére hatolni, nem értelmezni, hanem azt adni vissza, ami a zene valójában: „Richter értelmezésében a muzsika egyszerű és kimeríthetetlen volt. Egyetlen pillanatig sem kételkedett abban, hogy a zenét kell kifejezésre juttatnia, és az ő feladata az, hogy garantálja: előadásában mindig a zeneszerző akarata érvényesül, azaz a partitúra hangjegyei és utasításai szerint muzsikál. >>Csak azt játszom, ami a kottában áll<< – hangsúlyozta mindig (…) „Ha az ember nem tartja tiszteletben a kottában álló utasításokat, akkor ’értelmezni’ kezd, ennek pedig ellene vagyok” – mondta. – „Én azt próbálom eljátszani, amit a zeneszerző leírt; se többet, se kevesebbet.”

Milyen érdekes: talán Szvjatoszlav Richter az a zongorista, akinek játékát tényleg ezer közül is fel lehet ismerni. Stílusa, egyénisége, technikája egészen egyedülálló – és ennek ellenére egészen nyugodtan hihetjük; ő tényleg arra törekedett (már csak azért is, hiszen bizonyos értelemben autodidakta volt), hogy „csupán azt játssza, ami le van írva”. Talán ebben áll az ő igazi tragédiája: „Nem tetszem magamnak” – jelenti ki végül a bálványozott zongorista lehajtott fejjel  (…) Látszólag csak arra a csalódásra gondol, amelyet a hírnevét megalapozó számos zenei felvétel hallgatása közben szinte mindig átél. Amikor aztán felemeli a fejét, és egyenesen a kamerába nézve azt mondja: „Ennyi”."

Szerző:
Szöllősi Mátyás