Madách Imre (1823-1864)

1823. január 21-én Alsósztregován született.

Apja, sztergovai és kelecsényi Madách Imre császári-királyi kamarás, anyja Majthényi Anna. A család a 12. századig tudta visszavezetni származását.

Az apa 1834-ben meghal; anya a családi hagyományokhoz méltóan akarja nevelni gyermekeit. Kivételes eréllyel irányítja a négy vármegyében fekvő, körülbelül hatezer holdas birtok ügyeit, méltó módon adta férjhez két lányát, és iskoláztatta három fiát.

Madách a váci piarista gimnáziumban teszi le a vizsgáit. 1837 és 1840 között - a reformkor pezsgő időszakában - Pesten előbb filozófiai, majd jogi tanulmányokat folytatott. Tizennyolc évesen jogvégzett ügyvéd és elsőkötetes költő (Lantvirágok, 1840).

1841-től Nógrád vármegye szolgálatába állt, Balassagyarmaton másodjegyző, ahol szembesül - Pest után - a hétköznapok valóságával. 1842 és 1844 közötti válságkorszakban születnek a dráma formájú történelmi példázatok (Csák végnapjai, Mária királynő, Nápolyi Endre), egy Szophoklész-parafrázis (Férfi és nő), valamint személyes ihletésű drámája, a Csak tréfa. Barátságot köt Szontagh Pállal, akivel a centralisták Eötvös József vezette csoportjához csatlakoznak, de közben megyei politikusként a helyi viszonyok jobbításáért is küzdöttek. Madách táblabíró, 1846-tól főbiztos, aktív szervezője az 1847. őszi követválasztásnak.

1845-ben házasságot kötött a nála öt évvel fiatalabb Fráter Erzsébettel, akitől három gyermeke született.

A forradalom és szabadságharc idején öccse, Károly a hadügyminisztérium tisztviselője, Pál Kossuth futárja a tavaszi hadjáratban, majd Nógrád vármegye alispánja. Imre 1849 júniusáig mint főbiztos szervezi a nemzetőrség felfegyverzését és ellátását.

A szabadságharc bukását nemcsak az ország, hanem családja, közvetlen környezete tragédiájaként is megéli. Öccse, Pál, Kossuth futáraként hal meg. Öccse titkos menyasszonya beleőrül ebbe. Nővérét, Máriát, s annak honvéd őrnagy férjét, gyermekeit Erdélybe való menekülés közben román parasztok brutálisan meggyilkolják. Testvére, Károly, menyasszonyának apját Haynau az elsők között végezteti ki.

1852-ben Kossuth titkárának, Rákóczi Józsefnek bújtatása miatt egyévi várfogságra ítélik, majd Pestet jelölik ki kényszerlakhelyül. Házassága megromlik, 1854-ben elválik feleségétől. Alsósztregovai magányában irányítja birtokát, neveli gyermekeit, és készül újabb irodalmi alkotások írására. Elkészíti a Bach-rendszer arisztophanészi szatírája, a Civilizátor. Főműve, Az ember tragédiája 1859. február 17. és 1860. március 26. között íródott.

A Bach-rendszer bukása után, 1861-től Balassagyarmat országgyűlési képviselője, a Felirati Párt tagja. 1860-61-ben elkészült a Mózes, a nép öneszmélésének, szabadságra emelésének drámája.

1862-ben a Kisfaludy Társaság, a következő évben az Akadémia tagja. Betegsége miatt írásban küldi el székfoglalóját, melynek címe: A nőről, különösen esztétikai szempontból.

1864. október 5-én Alsósztregován halt meg.

Főművét, a Tragédiát tíz évvel a szabadságharc bukása utána írta. Elegendő idő, hogy már rálátással tudja a magyar értelmiség értékelni jelentőségét és a bukás okait; elegendő idő ahhoz, hogy a megírást kiváltó konkrét történelmi esemény tanulságai általános emberi szintre kivetítve jelenjenek meg. Ebből fakad a mű szinte kivételes jelentősége és sajátossága a magyar irodalomban: nem az egyedi, a sajátosan nemzeti felől közelít az általános felé, hanem az emberiség történetét feldolgozva egyetemes szintről próbál választ adni a nemzeti problémákra is.

Ez a törekvés tükröződik a műfaj kiválasztásában is. Drámai költemény vagy lírai dráma; a szintagma egyszerre utal a romantika esztétikájának műfaji határokat lebontó törekvésére, valamint arra, hogy nem a külsődleges drámai akció a fontos, hanem a szereplőkben lejátszódó gondolatok kivetítése, azaz a műfajban minden a szereplőkben lejátszódó lírai folyamatoknak van alárendelve. Világdráma, emberiségköltemény, a feldolgozott problémakör az egész emberiséget érinti; a lét alapvető kérdéseit kutatja többnyire a mítoszokhoz visszanyúlva. Amennyiben könyvdrámának nevezzük, úgy a megfelelő hatást elsősorban olvasmányként fejti ki.

A keretszínek műfaji konvenciók, a történeti színek - bár kötődnek világfordító eseményekhez - egyéb helyszínek és történések is elképzelhetők lennének. Sőtér István felfogásában Madách nem történelmi leporellót akart elénk állítani, hanem a XIX. századi liberalizmus nagy eszméinek sorsát, alakulását és jövőjét akarta bemutatni, mely eszmék a nagy francia forradalom hármas jelszavában egyesülnek. 

A történeti színek egymásutániságát, belső logikáját a hegeli dialektika határozza meg - e szerint: X. szín: tézis, az eszme születése; Ádám rajong az új eszméért. Az (X+1) szín: az eszme megvalósulása, a realizáció eltorzítja az eszmét, Ádám kiábrándul az eszméből (antitézis). Az (X+2) színben Ádám menekül az új eszme elől kiábrándultságában, a szín végén új eszme jelenik meg, melyért újra rajong Ádám.

Történeti színek: 4. szín - Egyiptom: A nyitó-uralkodó eszme és gyakorlat a „milliók egy miatt” elv. Ádám ebből ábrándul ki Éva szavaira, s az „egy milliók miatt” elv jegyében fölszabadítja a rabszolgákat.

Az 5. szín - Athén: a szabadság és egyenlőség eszme gyakorlata az athéni demokráciában. Madách a XIX. század felelős liberális gondolkodóinak legfőbb dilemmáját veti fel, amennyiben a szabadság és egyenlőség kölcsönösen kioltja egymást, az egyenlőség nevében a tömegre ráruházott szabadság önmaga paródiájára változtatja a demokráciát, hiszen a tömeg a demagógok befolyása alá kerül, annak a véleményét szajkózza, aki utoljára szólt, vagy aki közvetlen érdekeit harsogja. Ellentétbe kerül az egyén és a tömeg is; az egy mindenkiért heroikus magatartásformája éppúgy terméketlen - mert megbukik a tömeg értetlenségén -, mint a mindenki egyért abszolutizmusa.

A 6. szín - Róma: Ádám kiábrándulva az eszme és megvalósulás tragikus ellentmondásából az élvezetek világába menekül. A hedonizmus azonban nem gondolati, hanem morális zsákutca. A boldogság, az eszmények világára Éva emlékezteti, felidézve a Paradicsomot. A morális tehetetlenségből, az eszméktől való elfordulásból Péter apostol megjelenése lendíti ki. Az új eszme, a kereszténység által képviselt szeretet, illetve testvériség lenne hivatott arra, hogy föloldja és perspektívát adjon a szabadság és egyenlőség antitézisének.

A 7. szín - Konstantinápoly: A kereszténység gyakorlata nem igazolja vissza Ádám lelkesedését. Dogmatikai viták takarják el a szeretet gyakorlatát. Madách példája az egy `i' miatt történetileg már előbb lejátszódott. A dogmává merevedett, vallási háborúkba torkolló keresztény vallás ellehetetleníti az egyéni boldogságot is. Az előző szín végén megjelent keresztből a gyűlölet és meg nem értés jelképe lett.

A 8. szín - Prága I: Ádám újra menekül, ezúttal a tudományok aszkézisébe. Kepler az ég titkait kutatja, közben a mindennapos megélhetés gondjaival küszködve horoszkópokat gyárt, hogy felesége anyagi igényeit kielégítse. A szín végén Ádám álomba merül.

A 9. szín - Párizs: Az eddig megfigyelt és uralkodó eszmék együtt jelennek meg a forradalom jelszavában. Az ellentmondás azonban feloldhatatlannak látszik az eszmék között, a gyakorlat eltorzítja a legnemesebb ideákat is. A forradalmi terror fölfalja saját gyermekeit, éppúgy, mint az athéni demokrácia korában, önjelölt népvezérek csúfítják el a jelszót.

10. szín - Prága II: A szín legfontosabb tanulságát a felütés hozza, mely értelmezi az álom az álomban történteket. Párizsra visszaemlékezve Ádám nem ábrándul ki, egyszerre látja az esemény „bűnét és erényét”. A hagyományos értelmezés szerint Madách hitet tesz ezzel a '48-as forradalom mellett is, még valószínűbben a liberalizmus eszmerendszere mellett áll ki.

A 11. szín - London: A jelen színe, a liberalizmus győzelme, pontosabban az eszmerendszerből a szabadságeszme realizációja, ahol majd minden külső vagy belső erő és kényszer nélkül „majd az élet korlátozza önmagát”. A szabad verseny világa ez, a küzdelem a létért elv megvalósulása, ahol egyetlen értékmérő a pénz, amelyen nemcsak árut, hanem eszmét és érzelmet is lehet vásárolni. A Madách által ábrázolt világ a technokrácia és indusztria világa, a második világ, mely elszakadt az erkölcsi törvények világától. A tragikus 

felismerés, hogy az élet önmagában képtelen szabályozni önmagát, a szabadság korlátok nélkül önmagát számolja fel, s vezet el az élet értelmetlenségének felismeréséhez. Ezt jelzi emblematikusan és jelképesen a szín végén a haláltánc. Csak egyedül Éva az, aki túllép a síron, hiszen ő ellentmondásos női mivoltában is a költészet és az ifjúság jelképe.

A 12. szín - Falanszter: Ha a végtelenné tágított társadalmi szabadság nem volt képes korlátozni az életet, jogos igény merül fel, hogy az ésszerűség és a ráció szabja meg a határokat. Az utópia, a tökéletes világ, a teremtés korrekciója logikusan nő ki a liberalizmus 

eszmerendszeréből, feloldhatatlannak tűnő ellentmondásaiból. Madách elsősorban Fourier utópiáját jeleníti meg, ahol is a ráció irányítja az életet. A józan ész uralma azonban szükségszerűen leszűkíti és elszürkíti a sokszínű és gazdag életet, kizárja belőle mindazt, ami a ráción innen vagy túl van: a művészetet, az érzelmeket, az emberi vonzalmat. A rend nevében föladott szabadság leveszi ugyan az ember válláról az egyéni döntés és felelősség terhét, de meg is fosztja mindattól, ami emberivé teszi az életet. Éppúgy a haszonelvűség uralkodik, mint a londoni színben, de most nem individuális szinten, hanem egy központi akaratnak alárendelve.

A 13. szín - Az űr: A különböző megvalósult és lehetséges társadalmi formációkból kiábrándulva Ádám az emberi szabadság, szabad akarat végső bizonyítékát keresve ki akar szakadni a földi világból. A probléma antropológiai szinten vetődik fel, hiszen a test kiszakadása egyúttal annak pusztulását is magával hozza, és Ádám számára annak felismerését, hogy az emberi szabadságnak nem csupán társadalmi, hanem természeti határai is vannak; s a természeti determináltság ugyanakkor meg is védi Ádámot a pusztulástól. A Föld Szellem szavára Ádámban először vetődik fel a cél és küzdelem kettősségének problémája, melyben Ádám - előlegezve a 15. szín tanulságát - a küzdelem fontosságát hirdeti.

A 14. szín - Hóval, jéggel borított, hegyes, fátlan világ. Ember és természet viszonyát ábrázolja Madách, az első és második világ küzdelmének végeredményét, a természet győzelmét az ember felett. Az ember elveszti emberarcát, küzdelme inkább a megélhetésért folyik, a darwini-spenceri küzdelem a létért elv ember és természet viszonyában jelentkezik, előrevetítve az ember vereségét, hiszen „sok az eszkimó és kevés a fóka”, „homo homini lupus”.

A Tragédia művészeti alkotás, koherens, belső világképpel és esztétikai érvénnyel. Mindez azonban nem zárja ki, hogy Madách enciklopédikus teljességgel sorakoztatja fel a műben a XIX. században jelentkező, illetve akkor ható, világképet formáló természettudományos felfedezéseket, állításokat. Madách mindazon kérdéseket felveti, melyek foglalkoztatták a század emberét, s bár leltárszerű teljességgel veszi sorra az uralkodó tudományos eszméket, mindezt belesimítja a mű koncepciójába, s költőileg átlényegíti. (Sőtér István Álom a történelemről című nagy hatású monográfiájában Madách természettudományos műveltségét kuriózum jellegűnek mondja.)

Newton Principia című műve, illetve a belőle fakadó deista istenkép az 1. színben jelentkezik. Faraday mágneses erővonal elmélete (1. szín - Angyalok kara: „Két golyó küzd egymás ellen / Összehullni, szétsietni”; 3. szín - Lucifer: „Ez a delej”.) Az első termodinamikai törvény (anyagmegmaradás) a 3. színben; a második termodinamikai törvény (energiaáramlás iránya) a 14. színben jelentkezik. Darwin evolúciótana, illetve az ebből fakadó szociál-darwinizmus (küzdelem a létért elv) a londoni szín majomjelenetében és az eszkimó színben érhető tetten. Malthus népesedéstana a londoni színben, a gyárosok beszélgetésében tükröződik. Lombroso koponyatana a Falanszterben tűnik fel. A 15. színben Lucifer statisztikai érvekkel bizonyítja igazát:

„S ki lajstromozza majd a számokat,

Következetes voltán bámuland

A sorsnak, mely házasságot, halált,

Bűnt és erényt arányosan vezet,

Hitet, őrülést és öngyilkolást. -”

A filozófiai hatások közül Hegel dialektika elve, mint külsődleges szervezőerő, illetve mint egyik megoldási lehetőség az ellentmondások feloldására fontos szerepet játszik a műben. Hegel felfogásában ugyanis szabadság és meghatározottság nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező fogalmak. Azaz az ember szabad, de nem korlátok nélkül az, természeti, antropológiai és szociális meghatározottsága együtt jár szabad voltával. Sokféleképpen hatott a Tragédiára a pozitivizmus és Schopenhauer pesszimizmusa.

A különféle Tragédiaértelmezések közül tekintsünk át néhányat.

A legfőbb probléma a világ alakíthatóságának illetve determináltságának kérdése. Az emberi szabadság illetve szabad akarat korlátlanul érvényesülhet-e a világban és a történelemben, vagy a természeti törvények determinizmusának rabja csupán. Ádám a romantikus liberalizmus titánfelfogásának, nagyember kultuszának eszméjét képviseli el-ellankadva ugyan, de a 15. szín borzalmáig hisz a célelvű fejlődésben, a világ alakíthatóságában. Lucifer a pozitivizmus meghatározottság-tanát képviseli, a természeti, tudományos és lélektani determinizmust. A tragédia válasza az antitézisre a kritikai kiegyenlítődés lehetősége, a szabadság és determinizmus ellentmondását feloldó hegeli válasz.

Madách logikusan és következetesen viszi végig a polgári liberalizmus nagy eszméinek kialakítását a múltban, uralomra jutását a jelenben, s tragikus ellentmondásainak lehetséges következményeit a jövőben. Ehhez kapcsolja a természetből, a teremtett világból, az isteni gondviselés világából a ráció segítségével kiszakadó ember tragikus sorsának elemzését, mely szükségszerűen vezet ember és természet antitéziséig, a természeti végzet győzelméig az emberi világ fölött. Madách Imre így értelmezte művének alapeszméjét Erdélyi Jánoshoz írt levelében: „Egész művem alapeszméje az akar lenni, hogy amint az ember Istentől elszakad, s önerejére támaszkodva cselekedni kezd: az emberiség legnagyobb és legszentebb eszméin végig egymás után cselekszi ezt. Igaz, hogy mindenütt megbukik, s megbuktatója mindenütt egy gyönge, mi az emberi természet legbensőbb lényében rejlik, melyet levetni nem bír (ez volna csekély nézetem szerint tragikum), de bár kétségbeesve azt tartja, addig tett kísérlete elvesztegetett erőfogyasztás volt, azért mégis fejlődése mindég előbbre s előbbre ment, az emberiség haladt, ha a küzdő egyén nem is vette észre, s azon emberi gyöngét, melyet saját maga legyőzni nem bír, az isteni gondviselés vezérlő keze pótolja, mire az utolsó jelenet »küzd és bízzál« -ja vonatkozik. Az egyes képeket vagy momentumokat aztán úgy igyekeztem egymás után helyezni, hogy azok egy bizonyos cselekvő személynél is mintegy lélektani szükségből következzenek egymásból.” (1862. szeptember 13.)

A mű történetbölcseleti vonulatát a körkörösség és teleologikusság vitája határozza meg, s a Tragédia mindkettőre meggyőző példákat hoz.

A három szereplő közül Ádám és Lucifer a hegeli dialektika két ágát képviseli, s ennek megfelelően - a történeti színekben mutatott emberi alakjuk ellenére is - inkább tézisfigurák, eszmehordozók. A hegeli triád (tézis - antitézis => szintézis) logikájának megfelelően Éva kiegyenlítő szerepet tölt be sokarcúságával, az egymást követő színekben egymásnak ellentmondó jellemvonásaival az élet és természet sokarcúságát és sokféleségét jelképezi.

A mű zárlatának, a 15. szín értelmezésének is több változata van.

Sőtér István és részint Németh G. Béla véleménye szerint a mű legnagyobb erénye nyitottsága, s ez szinte példátlan a kérdéseket mindig lezáró XIX. századi magyar- és világirodalomban. Ádám álmából fölébredve, s a 15. szín rettenetétől vezérelve a végső megoldáshoz, az öngyilkossághoz akar menekülni. Éva anyasága értelmetlenné teszi tettét. Ádám az Úrhoz fordul kérdéseivel: van-e értelme az emberi életnek és küzdésnek, alakítható-e az emberi élet és történelem, vagy csupán a körkörösség értelmetlenségét szenvedjük végig. A konkrét kérdésekre az Úr nem ad egyértelmű választ, a küzdésetika és az isteni kegyelemre való ráhagyatkozás fontosságát hangsúlyozza, s így a filozófiai kérdésekre erkölcsi szinten adja meg a választ. Így válik nyitottá a mű, a kérdésekre minden kor olvasójának magának kell felelnie.

Az eszkimó színből felébredve Ádám válasza nem is lehet más, mint az öngyilkosság. A jelenet Schopenhauer filozófiájának dramatizálása, a világ értelmetlenségét felismerő individuális tettel, majd annak értelmetlenségével. Madách kérdése az, hogyan lehet meghaladni a schopenhaueri jogos pesszimizmust. Egyrészt a szabadság méltóságának és felelősségének felismerésével, ezt hangsúlyozza az angyalok kara. A szabadság lényege pedig a választás lehetősége és felelőssége. Másrészt meghaladható a pesszimizmus a világban való helytállás, a teremtő ember kötelességtudatával, illetve a teremtményvoltot felismerve a kegyelemre való ráhagyatkozás képességével. Ily módon Madách kikerüli a pozitivizmus egyoldalúságát és az életfilozófiák csapdáját, s hogy feleletet adhasson, visszanyúl Kant kötelességetikájához, illetve Szent Ágoston kegyelemtanához. Az Úr felszólítása tehát a teremtő- és teremtményvolt egységét hangsúlyozza.

Az ember tragédiája az ész segítségével a teremtett világból kilépett ember tragédiája. A végső konklúzió a második világ bukása, az ember alulmaradása a természettel szemben. Még akkor is, ha ez az antitézis mindkét világot elpusztítja. A Tragédia azonban nem vonja kétségbe a teremtő ember feladatát, az akaratot és a rációt, de korlátok közé szorítja; az emberi törekvések nem léphetik túl a természeti és isteni törvények határait.

Az utolsó színben Ádám úgy érzi, magára maradt a megélt élmények tragikus következményeivel. Az Úr szava Ádám magányát is oldja, mikor mellérendeli Évát, aki 

szenzibilitásával, érzékenységével, női mivoltánál fogva alkalmasabb az isteni sugallat befogadására. De mellérendeli Lucifert is, aki éppen tagadásával fogja új utak keresésére indítani Ádámot. Hangsúlyozza az Úr a lelkiismeret szavának fontosságát is, mely ellensúlyozza a ráció gőgjét.

A francia forradalom eseményei tették világossá a gondolkodás-és politológia-történet számára, hogy a tömeg nem csupán alakítója, de legalább ilyen mértékben akadályozója és eltorzítója is a történelemnek. A legszebb, a tömegek érdekeit is megjelenítő eszmék is elbukhatnak a tömeg érzelmi hullámzásán, befolyásolhatóságán, intellektuális kiszolgáltatottságán, illetve a tömegpszichózis természetrajzán. Madách minden történelemalakító színben bemutatja ezt. Az athéni színben megfogalmazott mentség nem megoldása a problémának. Új megvilágításba helyezi a kérdést Mózes című tragédiája, ahol Mózesnek a nép pillanatnyi akaratát is megtörve kell elvezetnie népét az ígéret földjére.

„Hogy a Tragédia ma ismert szövege jobb az első változatnál, az elsősorban Arany János érdeme, aki a Kisfaludy Társaság igazgatójaként nemcsak felfedezte és kiadta a művet (1861), hanem a hozzál eljuttatott kéziraton a tehetség iránti tisztelettel és végtelen tapintattal - a magyar irodalom históriájának talán legnagyobb etikai tettével - csiszolta, javította Madách jambusait, korszerűsítette helyesírását. Anélkül, hogy a Tragédia eszmerendszerét akár egyetlen helyen is megbontotta volna.” (Kerényi Ferenc)

Az ember tragédiája ősbemutatóját 1883. szeptember 21-én tartották a Nemzeti Színházban, Évát Jászai Mari, Ádámot Nagy Imre alakította. Az első külföldi előadás Hamburgban volt, 1892-ben.

Forrás: Kulturális Enciklopédia