Claudio Magris olasz író vehette át idén a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégének járó Budapest Nagydíjat a seregszemle nyitónapján, csütörtökön a Millenárison. „Nagyon meg vagyok hatva, hálás vagyok, hogy megkaphattam ezt az elismerést” – fogalmazott a díj átvételekor a Duna című esszéregényéről világszerte ismert trieszti író.
A díjat átadó Csomós Miklós kultúráért felelős főpolgármester-helyettes kiemelte: az elismeréssel a magyar főváros fejezi ki tiszteletét Magris írói munkássága előtt a magyar polgárok nevében.
A politikus emlékeztetett arra, hogy Claudio Magris jól ismeri a magyar nemzetet és annak történelmét. „És tudom, hogy azt keresi ön is, ami összeköt, és nem, ami szétválaszt bennünket, a Duna mentén élő országokat” – fogalmazott Csomós Miklós, majd hozzátette: reméli, a díj újabb kapocs lesz „közöttünk és ön között”.
”Kérem, vegye úgy kezébe ezt a díjat, és tegye úgy a többi nagy nemzetközi irodalmi kitüntetése mellé, hogy egy olyan nemzet elismerése, amely történelme során igazán megszenvedte a Dunához, vagyis hazájához, ősei földjéhez való kötődését és a határok megannyi változását, változtatását” – fogalmazott Csomós Miklós.
Claudio Magris a díjat megköszönve hangsúlyozta: Magyarország különösen sokat jelent számára, hiszen A Habsburg-mítosz című könyvének részletei itt jelentek meg először külföldön. „Mintha kiléptem volna saját világomból, az otthonomból és beléptem volna az igazi világba” – jelentette ki.
Az író köszönetet mondott a magyar kollégáknak, Konrád György írónak és Barna Imrének, az Európa Könyvkiadó igazgatójának. Mint fogalmazott, egy díjat csak úgy lehet átvenni jó lelkiismerettel, ha közben gondolunk arra is, hogy amit elértünk, az nemcsak a mi érdemünk. „Sosem csak saját magunk írjuk műveinket, hanem sok más társsal együtt” - mutatott rá.
„Magris érti a lelkünket, ismeri a mások elől elélt életek kegyetlen ritmusát, az egymás elől eldalolt hangot, ami elvileg lehetne, vagy talán lehetett volna egy közös én narratívája is, szerencsésebb társadalmakban ez a +mi+ hangja” – fogalmazott Grecsó Krisztián laudációjában, amelyben méltatta az olasz író „kíméletlen, pontos” mondatait.
Claudio Magris írásai a magyar próza „egy csöndes hagyományához”, az intellektuális prózához tartoznak – vélekedett a magyar író, aki szerint Magris „egyszerre ismeri a plurális identitás ösztönös, romantika előtti eszméjét és a modern pluralitást, mely olyan, akár a folyó, mindenkié, mégis egészen saját”.
Claudio Magris: sok szál köt Magyarországhoz
A nyelv ismerete nélkül is sok szál köti Magyarországhoz - mondta el az MTI-nek csütörtökön a világhírű olasz író, Claudio Magris, aki a XIX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként érkezett a magyar fővárosba.
„A magyar kultúrával való kapcsolatom nagyon érdekes, de ellentmondásos dolog. Ellentmondásos, mert a magyar nyelv nemismerete egyfajta falat emel, hiszen nem olvashatom eredetiben a magyar irodalmat” – árulta el a Duna című esszéregényéről világszerte ismert trieszti író, aki csütörtökön veszi át a Budapest Nagydíjat.
Mint hozzátette azonban, rengeteg dolog köti össze a magyar kultúrával, hiszen ez az első ország, amelyet „saját világain”, Olasz- és Németországon kívül megismert, így bizonyos értelemben Magyarország jelentette számára a kaput a nagyvilág felé.
„A feleségem, Marisa Madieri családneve talán magyar származásra utal, Varasdról származó apósom még beszélt is magyarul. Aztán idővel sok barátság, utazás kezdett az országhoz kötni, és biztosan a Duna sem született volna meg a magyar kultúrával kapcsolatos élmények nélkül” – idézte fel.
Claudio Magris Közép-Európához fűződő kapcsolata szempontjából alapvető fontosságúak tartja torinói éveit. „Triesztben nőttem fel, ahol számos dolgot magamba szívtam a családom és sokszor nem olasz származású barátaik világából. Már fiatalon sokat olvastam, de tizennyolc éves koromig egy sort sem trieszti szerzőktől. 1957-ben aztán a világpolitika miatt nehéz időszakot megélő Triesztből Torinóba mentem tanulni, ahogy sok más fiatal is elhagyta ekkor a várost. Torino ellenben csaknem megduplázta ekkoriban a népességét, és az antifasizmus, a modern liberalizmus, az irodalmi élet egyik olaszországi fővárosának számított” – szólt egyetemi éveiről.
Mint az író hozzáfűzte, Torinóban kezdett Triesztről olvasni, ekkor kezdte megérteni szülővárosa egyediségét, majd úgy érezte, meg kell ismernie annak korábbi korszakait is. „Ekkor fogtam bele az osztrák-magyar múlt kutatásába, amiből első könyvem, A Habsburg-mítosz is megszületett. Ez a kötet nem elsősorban Ausztriáról szól, hanem egy régi, rendezett világ összeomlásáról, tulajdonképpen indirekt önéletrajznak is tekinthető. Ahogy az első könyvemnél, azóta is igaz: miközben írok, még nem tudom pontosan, miről írok, leszámítva természetesen a tárcákat, cikkeket. Ugyanígy történt a Dunánál is” – emlékeztetett.
A Duna egyrészt egy addig is létező mély érdeklődés eredménye, de ahogy Magris minden munkájánál, itt is kellett egy adott pillanat a regény ötletének megszületéséhez. „Pontosan emlékszem erre a pillanatra: 1982-ben egy gyönyörű szeptemberi napon Marisával és néhány barátunkkal Fischamendben jártunk, a ragyogó napsütésben a folyó mintha egybeolvadt volna a part menti rétekkel, mikor megláttunk egy útjelző nyilat, Duna Múzeum felirattal. Furcsa volt ez a szóösszetétel, mintha a Duna egy múzeum részét képezné. Egy padon ülő szerelmes párnak lehetne hasonló érzése, mikor egyszerre csak észreveszik, hogy a Szerelem a parkban című kiállítás részeivé váltak” – idézte fel Claudio Magris.
Felesége ekkor felvetette, hogy továbbmehetnének a Duna mentén egészen a Fekete-tengerig, és ebben a pillanatban született meg a könyv ötlete. „Ezután négy évig írtam és utaztam a Duna mentén, amely Közép-Európának, ennek a bábeli világnak a szimbólumát jelentette” – mondta a szerző.
Egészen eltérő jellegű regény a magyarul szintén megjelent Egy másik tenger, ebben az író egy konkrét személy történetét vetette papírra. Mint Magris hangsúlyozta, hisz abban, hogy nem a szerző választja meg a stílust, hanem maga a történet; a téma elválaszthatatlan a formától.
Az Egy másik tenger egy olyan ember, Enrico Mruele története, aki kétségbeesetten keresi az abszolútumot, aki meg akar szabadulni mindentől, ami a lényeg szempontjából mellékes, fölösleges. Természetes volt, hogy ehhez a témához egy líraibb, forróbb stílus illik, amely azonban száraz is egyben – beszélt regényéről.
„A könyv a Carlo Michelstaedter iránti érdeklődésemből született: ez a filozófus, aki 23 évesen lett öngyilkos, egy olyan kérdésre kereste a választ, amely ma aktuálisabb, mint valaha: miért mindig a holnapnak élünk? Gondolatai olyan nagy hatással voltak Enricóra, hogy az visszavonult a világtól: Argentínában gauchónak, tehénpásztornak állt, saját létezésének minimalizálására törekedve. Később aztán egy ma Horvátországhoz tartozó, gyönyörű isztriai falucskába, Salvoréba költözött, ahonnan többé ki sem mozdult” – ismertette a főhős élettörténetét az író.
Claudio Magris eddigi utolsó regénye a magyarul is megjelent Vaktában, majd egy rövid monológot írt Lei dunque capirá (Ő tehát majd megérti) címmel. „Jó ideje dolgozom egy újabb könyvön, egy több történetből felépülő, polifónikus regényen, de még nem találtam meg, azt a +vezérdallamot+, amely ezt a sok történetet eggyé fűzi össze. Nem vagyok azonban pesszimista, hiszen meg kell adni az időt ennek a könyvnek is” – vallott jelenlegi munkájáról
A pályafutása során számos kitüntetéssel elhalmozott író az MTI kérdésére válaszolva tiltakozott az ellen, hogy a Nobel-díj várományosa lenne. „Kizártnak tartom, hogy a Svéd Királyi Akadémiánál számítanának a londoni bukmékerek vonatkozó oddsai. A Nobel-díjnak egyébként sincsenek jelöltjei, ezért maradjunk abban: elvileg nem lehetetlen, hogy egyszer megkapjam, de számos nagy író van a világon” – fogalmazott.
Esterházy: Magris tükröt jelent Közép-Európa számára
Közép-Európa fogalmáról, a Habsburg-örökségről és a valóság megragadásának irodalmi lehetőségeiről is szót ejtett a XIX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége, Claudio Magris és Esterházy Péter a rendezvénysorozat csütörtöki pódiumbeszélgetésén.
„Kicsit olyan ez a fogalom, mint a rágógumi, bármerre lehet nyújtani” – válaszolt a moderátor Mélyi József Közép-Európa mibenlétét firtató kérdésére Claudio Magris. Mint hozzátette, ez a kifejezés a 19. században született, amikor a régió jelentős része még osztrák-magyar uralom alatt állt, majd később a német, illetve szovjet megszállás elleni tiltakozás metaforájává vált, a globalizáció terjedésével azonban csökken a jelentősége.
Esterházy Péter arra emlékeztetett, hogy a nyolcvanas évek emancipációs törekvéseinek idején a Közép-Európa fogalomnak komoly jelentősége volt, egyfajta kiáltást jelentett: „a nagyhatalmak között is van valami”. „Manapság ismét Kelet-Európa, sőt, másodosztályú Európa kezdünk lenni” – vélekedett a magyar író, hozzátéve azonban, hogy Magris írásai a régiónak egyfajta tükröt jelentenek, amely nem megszépíti a dolgokat, de felmutatja a lehetőségeket.
A trieszti író Raffaele La Capria mondását idézte, miszerint nem ugyanaz nápolyinak lenni és nápolyit alakítani, arra utalva, hogy a fogalomról szóló túl sok beszéd közben megvan a veszélye: a vitapartnerek egy valóságtól elszakadt képhez kezdenek idomulni.
Első, A Habsburg-mítosz című könyvéről szólva Claudio Magris megjegyezte, Közép-Európában talán még mindig érezhető egy elveszett rend utáni vágyódás, párhuzamosan a jelenlegi rendetlenség érzetével.
A Duna és az Egy másik világ szerzője kitért a történelmi valóság irodalmi megragadhatóságának kérdésére is. Elmondása szerint a nagy struktúrák felől közelítve a racionális folyamatok, nagyszabású mozgatórugók tűnnek fel, amint azonban az író az egyes ember sorsát szeretné bemutatni, a történelem kaotikus rendszerré válik. „Mit tehetünk, hogy ne hódoljunk be az irracionalitás veszélyének, de ábrázoljuk az egyén nehézségeit?” – tette fel a kérdést, hozzátéve: a 19. századi szerzőknek még nem kellett efféle problémával megküzdeniük.
A két évig szenátori tisztséget is vállaló Claudio Magris az irodalom és a politika közötti kapcsolatról is szót ejtett; véleménye szerint számos példa bizonyítja: attól, hogy valaki mesterművet ír, még nem biztos, hogy feltétlenül jobban érti a politikát.
Esterházy Péter ellenben hozzátette, egy diktatúrában, ahol nem szabad bizonyos dolgokról beszélni, az irodalomnak kötelessége, hogy szóljon ezekről.
A pódiumbeszélgetés végén a magyar író Hahn-Hahn grófnő pillantása című kötetéből olvasta fel a „nagy tehetségű, remek csípőjű, kivételes trieszti asszonyról”, Mágris Klaudiáról szóló részt, a nagyszámú közönség és Claudio Magris tetszését is kiváltva.
(MTI)
0 Megjegyzések