tátogó trilla – meg nem írt futam,
elhagyott színpad kihűlt fényei,
üres szobák vak tükrei.
Sötét folyosók kongó hangjai,
előcsarnok süket sarkai.
Néptelen utca fekete betonja,
sötét sugárút, megszűnt vasút vizes peronja.
Néma város…halott házak,
tátogó ég, meg nem született szárnyak,
elhagyott utak kopár erdők,
üres ugarok szikkadt mezők,
sötét hegyek dermedt sziklái,
egy földrész sosem élt árnyai.
Néptelen bolygó fekete felhői,
sötét világűr elfeledett rabjai.
tak, tak-tak-ti…rezgés egy sugárban,
tak-tak, tak-ti, ott a homályban,
tak-ti-tak, az ütem halad,
ti-tak-ti…dallamot írjatok Ti!
Halk nyávogás,…elvéti az ütemet.
Néma hangszer, most pengetik erőtlen kezek,
és csendül a trilla, hegedűn egy futam,
s a szárnyas kabát fogán mosoly csillan,
és figyel mid ki arra vár,
hogy a kottát valaki játssza már!
Azok ülnek, őrzik a csendet, -várnak!
De a tak-tak, ti-tak-tak megtölti a termet!
Odaül minden székre, sustorog és ordít,
és megfogja kezét az Egynek!
S megmozdul a pálca,…mit szemek követnek,
ütemére a remény költeményének.
0 Megjegyzések