Futok, rohanok, időm semmire,
mégis itt bámulok báván a semmibe,
mert nyomaszt az emlék, mit cipelek rég,
hisz eljött a ragyogó alkalom, hogy feltárjam
traumám, mit csókod okozott Ottó!
Lila, vagy rózsaszín volt lelkem
tekintetem rebbenő, sőt riadt
/gondolom a sok klasszikus regény miatt/,
s szégyen lett volna futásom,
a kiskunhalasi állomáson.
Tizennégy bizony alig, alig voltam,
nem nyomasztott még szemérmetlen múltam,
te szorosan öleltél, bármilyen banális
sajnos az élmény nem volt spirituális,
mikor ajkad ajkamra tapadt...
Ennyi volt. Borzalom, Csúszós és hideg,
bennem vitustáncot járt hát az ideg,
Egyetlen vágyam volt: menekülni!
Így ért véget ez az ígéretes kapcsolat,
érnem kellett még és olvasnom sokat
...és el ne felejtsem: GYAKOROLNI!!!
0 Megjegyzések