Szász Delinke: A pillangó

A történet egy lányról szól, vagyis rólam. Nem vagyok tökéletes, de ezt más is elmondhatja magáról. Szóval nem vagyok tökéletes, de az akarok lenni, bármi áron. Már eleve különbözök másoktól mind gondolkodásban, mind érzelmileg. Ezért is nehéz megtalálnom a társamat. Kissé nehéz ez a feladat, sőt nagyon nehéz, hiszen ha találok valakit, akkor abban folyton-folyvást csalódnom kell. Ezért letettem arról a szándékomról, hogy továbbra is a szerelmet keresem. Súlyos dolog az, hogy amikor egy jóképű fiút sodor elém az élet Cupido nem tétovázik sokáig és a nyilát mindig a szívem közepébe lövi. Ettől fáj a szívem olyan nagyon, ezért nyilall belé a fájdalom. Keserves, de megpróbálhatom azt is, ha egyszer elkapom, hogy a saját nyilával szurkáljam össze a hátsóját.

Cupido! – szóltam egyszer hozzá. – Hagyj engem a szerelemmel, hisz tudod, hogy az nem nekem való.

Delinke! – fenyegetett meg a mutatóujját nekem szegezve. – Te ne mondj nekem ilyet, hisz tudom én, hogy a szerelem nem árthat a te pici szívednek sem.

Nem árthat? – háborodtam fel ezekre a szavakra. – Még, hogy nem árthat! Én nem tudom, hogy milyen nyilaid vannak, de amiket az én szívembe lövellsz, azok ölnek. Az utolsót is nagy nehezen tudtam kihúzni. Utána is égette a kezemet és a szívemet is.

Hát jó, nem bánom, több nyilat nem kapsz, de nekem aztán ne siránkozz, ha szerelem után vágysz.

Nem is fogok. – mondtam büszkén és hátat fordítottam neki.

Ez után a beszélgetés után többé nem is találkoztam vele. Nem hiányzott a szerelem az életemből, ez az igazság. Lassan, de biztosan Cupidot is elfelejtettem. Mintha csak álom lett volna az, hogy találkoztam vele. Talán a belső énemhez szóltam akkor, azon a bizonyos napon.

De várjunk csak! Tört fel hirtelen bennem a lázadás. Cupido elment, tehát ez sok jót nem jelenthet. Bajban vagyok, hatalmas nagy bajban. Még egy nyilat nem viselnék el, ami sebet üthet a szívemen. Még egy nyíl nem kell nekem. Már így is búcsút intettem a szerelemnek, de mi van akkor, ha Cupido meg akar tréfálni engem egy nyíllal? Nem viselném el, egyszerűen nem bírnám elviselni.

Hát itt vagyok. Megint itt ülök a gép előtt és azt nézem, hogy kik vannak fent chaten. Nem sokan, azaz, hogy nem mindenki.

Várjunk csak, valaki rám írt:

Szia!

Szia!

Hogy vagy?

Jól vagyok, köszi és te?

Én is.

Ő kicsoda? Tevődik fel bennem a kérdés. Megnézem a képét és látom, hogy az, akit egyáltalán nem bírok. Vajon mit akar? Megkérdezem, hogy ismerjük-e egymást.

Te honnan ismersz?

Nem ismerlek, de meg szeretnék ismerkedni veled.

Én bevallom, hogy látásból ismerlek. A Berdébe jársz suliba?

Igen. Te?

Én az OBG-be.

De ne is folytassam, mert ez így unalmas lenne. A lényeg az, hogy közeledett a nők napja és ő mindenképpen virágot akart adni nekem. Nagyon meglepett engem, az már egyszer biztos. Szegfűt hozott és egy ezüstkarkötőt, amit az óta sem hordok, de azért megvan. Édes gesztus tőle, úgy gondolom. Elfeledni nem tudtam. Az ilyeneket meg szoktam jegyezni. Egy ideig még találkozgattunk, de aztán úgy gondoltam, hogy én még nem állok készen egy komoly kapcsolatra. Akkor jártam egy másik valakivel is, de róla nincsenek csodás emlékeim, mert nem egy finom, jólelkű fiút ismertem meg benne, hanem egy olyat, aki erőszakos és engem egyáltalán nem tisztel. Nem voltam belé szerelmes, azt hiszem, de ő egy csalódás volt az életemben, Cupido. Tudod, az ilyenek miatt nem szeretnék szerelmes lenni. Az olyanok miatt, akik összetörnék a szívemet. Nem is engedtem be a szívembe, mert nem volt szimpatikus. Elviseltem, mert én bárkit el tudok viselni, akit el kell viselnem, de nem néztem rá jó szemekkel. A közeledése is sértő volt és elutasító voltam vele szemben. Nem sokáig jártunk ezért is, csak három napig, azt hiszem. Küzdöttünk egymással az utolsó hónapokban. Én voltam a pillangó, aki menekülni próbált, ő pedig az, aki a ritka pillangókat megöli, hogy a gyűjteményébe tűzze azután. Szörnyű hónapok, hetek, napok, órák, percek és másodpercek voltak ezek, de túléltem őket és így, hogy visszagondolok rájuk, már úgy gondolom, hogy az ilyenek nélkül unalmas lett volna az életem. Ezek voltak azok az idők, amelyek feszítették a húrokat életem gitárján.

Vadak voltak, izzott a levegő körülöttünk, nagy volt a feszültség, de aztán elmúlt ez is, mint a többi dolog, ami történt eddigi életem során. Ő is az a személy volt, aki végül is nem tudta megfogni a pillangót, és az kisiklott a kezei közül.

Szabadon szárnyalhattam ekkor, de nem túl sokáig, mert ismét belebotlottam valakibe. Erre a beszélgetésre már nem is igen emlékszem, csak arra, hogy nagyon gyorsan pörögtek az események. Egy olyasvalakivel találkoztam ezúttal, aki egyáltalán nem tetszett nekem sem természetben, sem pedig kinézetre. Olyan nagyon kínos volt nekem ez az egész, hogy idegességemben nem tudtam hová legyek, mit csináljak. Először, amikor megláttam eldöntöttem magamban, hogy én vele nem akarok találkozni, erre engem nem kényszeríthet senki.

Sajnos sok minden nem úgy történik, ahogy azt szeretnénk. Ez sem úgy történt, de olyan udvariatlan mégsem voltam, hogy egyből elküldjem, hanem ez idővel történt csak meg. Az első beszélgetésünk nem volt egy leányálom, bevallom, hogy olyan idegenekkel, akik nem szimpatikusak nem szívesen elegyedek szóba. Vele megtettem, de ez a beszélgetés inkább kínszenvedés volt, mint öröm, hogy egy új személlyel ismerkedhetek meg. Amikor elment, akkor örültem, hogy megszabadulhattam attól a nyomasztó érzéstől, amit az ő közelsége okozott. De mielőtt elment volna, egy puszit nyomott az arcomra és nem volt elég, hogy fel voltam háborodva, még ez a gesztus is rátett egy lapáttal.

Most már belülről forrtam, az arcom is égett, le is töröltem, hogy ne érezzem azt a puszit. Később, szünetben a suli udvarán találkoztam vele. Már a közelsége is olyan volt nekem, mintha valaki elvenné a levegőmet, pedig az ingyen van.

Ez az időszak számomra egy rémálom volt. Ahogy ott álltam az udvaron és ő közvetlenül mellettem, éreztem, hogy mindjárt összeesek. Ilyet azelőtt soha nem éreztem egy fiú közellétében sem és azután sem többé. Később megírtam neki, ugyanis nagyon megharagudtam rá, hogy nekem nem tetszik és én nem is akarok tőle semmit, így hát a végére ilyen barát-félék lettünk. A pillangó ismét elrepült, a szélnél is gyorsabban, hogy senki se érhesse utol.

Aki ezután betoppant az életembe, az felkavart mindent. Szerelmes lettem belé és ő is belém. Éreztem ezt, nem is tudta volna letagadni, hiszen látszott is rajta, hogy ugyanúgy érez, talán még jobban is. A hazugságot biztosan észrevettem volna. Ebben őszinte volt, a szeme elárulta, másban volt hazug. Nagyon szép két hónap és két nap volt, amikor vele jártam. Nem mondom, hogy ő volt a legtökéletesebb fiú, akivel életemben találkoztam, de vele jól éreztem magamat.

Kaptam tőle egy képet, ez az egyetlen emlékem róla, de ha újra és újra megnézem, akkor eszembe jut az az idő, amikor olyan nagyon boldog voltam vele és kissé elszomorodok, de aztán azt mondom magamnak, hogy elég, van más fiú is a földön és különben már nem úgy nézek rá, mint akkor. Amikor meghallom a nevét, talán nem ő ugrik be elsőnek, hanem valaki más.

A legjobban azt szerettem, amikor belenézhettem a szemébe, azokba a csodálatosan szép, zöld szemekbe. Talán ezért volt olyan könnyű megszeretnem, mert nem tudtam ellenállni azoknak a gyönyörű szemeknek. Igent tudtam mondani a nélkül bármire, anélkül, hogy felmerült volna bennem, hogy a nem is ott bujkál valahol, valahol egész közel. De szerettem és nem érdekelt senki és semmi más. Nem számított sem az idő, sem a hely, csak az számított, hogy együtt legyünk. Vártam a hétvégéket, hogy újra találkozzunk, izgatott voltam már csak attól is, ha rám írt chaten. Aztán meguntam és szakítottam vele. Nem akartam fiatalon elkötelezni magam, hiszen még csak tizenöt éves voltam.

Később megtudtam, hogy két dolgot is eltitkolt előlem, de már mindegy volt, hiszen szakítottunk és már a szerelmem is elmúlt iránta. Azt tudtam meg, hogy: ivott is, meg cigizett is. Ez azért volt egy kissé furcsa nekem, mert amikor én elmondtam neki, hogy mennyire utálom a cigit, akkor ő is egyetértett velem. Ebből arra következtettem, hogy nem merte bevallani, mert félt, hogy szakítok vele emiatt.

Azóta sem kérdeztem erre rá, de már lényegtelen. Örökre azért nem tudtam elszakadni tőle, ugyanis egy suliba járunk. Az igaz, hogy ő az emeleten van, én pedig a földszinten, de amikor fent van óránk, akkor néha összefutunk. Olyankor úgy megnéz, hogy nem tudom mire vélni. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk, de gondoskodom róla, hogy ez a pillanat nagyon rövid pillanat legyen.

A következő személy, akit megemlítek mostanra nagyon közel került a szívemhez. Ő egy olyan különleges ember, akivel nem találkozom minden utcasarkon, sőt nem minden bokorban terem ilyen, ezért is kell megbecsülni nagyon. Ő egy kincs, egy érték.

Ő a legjobb barátom és soha nem bántam meg, hogy találkoztam vele. Ő egy olyan személy, akivel mindig minden körülmények között jól tudom érezni magam.

Az elején, még amikor csak chaten beszélgettünk és nem találkoztunk, akkor még nem tudtam, hogy mi lesz ebből a kapcsolatból. Csak viccelődtünk és én nem is gondoltam bele, hogy bármiféle kapcsolat lehet majd közöttünk a barátságon túl.

Első találkozásunkkor nem is igen szóltunk egymáshoz, talán azért, mert előjött az a fóbiám, hogy olyan idegenekkel, akik nem szimpatikusak ne elegyedjek szóba. Ő nem tudom már, hogy elnyerte-e a tetszésemet, de a másik személy, aki vele volt nem annyira.

Később, amikor már mindenki tudta, csak én nem, megtudtam, hogy szerelmes belém. Nagyon új volt ez nekem, hiszen akkor még jártam az előző fiúval, de épp arra készültem, hogy szakítsak vele. Biztosan neki is jól jött ez, hiszen elmondhatta a szándékát. Nekem ő nem volt az esetem, tudattam is vele, de még az után is megkérdezte néhányszor, hogy nem gondoltam-e meg magam. Türelmes volt, ezt tiszteltem benne és nem is olyan személy, aki mindenáron meg akar szerezni, még ha én ezt nem is akarom. Néhány vesztes próbálkozás után feladta a harcot, megértette, hogy én nem akarok tőle a barátságon kívül semmit.

Ezúttal olyan pillangó voltam, aki nem siklik ki egy férfi ujjai között, hanem rászáll, mert megkedvelte az illetőt. És ő hagyta ezt, nem zavart el, még csak agyon sem nyomott, hanem engedte, hogy a pillangó szeresse őt.

Nem tudom, hiszen nem látok bele sem a szívébe, sem a lelkébe, hogy ő ugyanúgy érez-e irántam, mint én iránta. Ő egy borzasztó fontos személy az én életemben, akit nehéz és fájdalmas lenne elveszítenem. Nem bírnám elviselni azt, hogy nincs velem és nem áll mellettem. Nem kellene támogatnia az őrültségekben, amiket elkövetek, már az is elég lenne, ha korhol. Ezen keresztül is érezném, hogy törődik velem és támogat engem. Remélem, hogy még sok ideig számíthatok a barátságára, mert egy ilyen kincset nem szeretnék elveszíteni semmi pénzért sem.

Rajta keresztül ismertem meg egy másik személyt, akinek a természetét nagyon nehéz elviselnem, mégis megpróbáltam néhányszor és mindig visszatértem ehhez az állásponthoz.

Akiről szó van, az egy olyan személy, akivel egyetlen beszélgetésünk során sem jutottam közös nevezőre. Annyira ellentétes a személyiségünk, hogy egyszerűen nem tudjuk megérteni egymást. Ő mindenképpen szeretne közeli kapcsolatba kerülni velem, de én nem érzek hasonlóképpen iránta. Sokszor szeretett volna megcsókolni, mert hiába mondanám, hogy csak egyszer, ha én többször is éreztem ezt. Szó szerint küzdök vele az óta, amióta megismertem. Háború folyik közöttünk állandóan: hol szóban, hol tettekben. Az utolsó közeledése, amire még emlékszem, szilveszterkor volt, amit úgy hárítottam el, hogy egyszerűen hátat fordítottam neki. Nem tudta mire vélni ezt a gesztust, hisz nem is volt teljesen magánál. Lehet, hogy bárki elítélne ezért, de én állok elébe, hiszen nem lehetek mégsem olyan buta, hogy minden eszement bolondot beengedek a szívembe. Sajnálom, de olyan lány vagyok, aki nem tud mindenkit szeretni, bárhogy is szeretnék ezt mások.

Ő is egy olyan személy volt, aki nem tudta elkapni a pillangót, de megpróbált mégis alatta járni, hátha a pillangó egyet gondol és rászáll a kezére.

Ezután megismertem egy újabb lovagot, akinek fehér ló helyett bicikli volt a paripája és még csak nem is ő volt a szőke herceg. Igaz, hogy nem is a szőke herceget keresem csak egy valakit, akit szerethetek és ő is viszont szeret. Szóval ő is egy udvarló volt a „sok” közül, ha soknak lehet nevezni hét személyt.

Ő is jött az ajánlataival, de ő sem volt az esetem és vele kapcsolatban sem éreztem semmi olyat, hogy talán ő lenne az igazi, így hát nem is igen szoktunk beszélgetni, de ha mégis, az is ritkán fordul elő.

Akivel ezután összehozott a sors, az egy nagyon nyílt természetű fiú volt, talán ez nem tetszett benne, de nem is volt az esetem igazán. Meg is mondta nekem, hogy tudja, hogy nyílt lapokkal játszik és bevallotta, hogy ő is szeretett volna összejönni velem, de én írtam neki, hogy szerelem nélkül ez nekem nem megy. Talán megértette a döntésemet, talán nem, de én legalább tudom, hogy őszinte voltam hozzá és nekem csak ez számít. Remélem, hogy azért tiszteli az őszinteségemet, hiszen nem szerettem volna hazudni. Nem akartam becsapni sem magamat, sem őt.

Aki ugyanebben a pillanatban toppant az életembe, az az előző személynek a legjobb barátja. Persze ezt nem tudattam egyikükkel sem, de nem ígértem meg nekik konkrétan semmilyen találkát. Ennek a fiúnak a kék szeme nagyon megtetszett. Olyan különleges szeme van, amilyen senki másnak, de egyvalami mégsem tetszik benne, és az a személyisége. Egy fiúhoz mégsem illik igazán, hogy olyan szerény legyen. Jobbszeretem, ha egy fiú határozott és a szerénységnek semmi jelét nem mutatja. Inkább legyen pimasz, mint amilyen én vagyok, minthogy nálam is kevesebbet beszéljen. Tudjon szórakoztatni, hogy ne unatkozzak, és néha okozzon meglepetést is. Meglepetés terén én nem okoznék csalódást senkinek, legalább is nagyon remélem, hogy ez így van, mert olyan ötleteim vannak egyik napról a másikra, hogy még magamat is lenyűgözöm velük.

Nem tudom, hogy ez elég meglepetés-e bárkinek is. Más azt gondolná, hogy szégyellnem kellene ezeket a dolgokat, amiket itt leírtam, de én csak megosztottam a tapasztalataimat.

Két év alatt azért ilyen sok mindenkit megismerni nem volt kis feladat, de ezt nem én akartam így. Azért néha jól szórakoztam, néha pedig szomorú voltam.

Különböző fiúkkal ismerkedtem meg minden esetre és erre valamilyen szinten nagyon is büszke vagyok.

Nem mondom azt, hogy több fiú nem volt az életemben, de ők voltak azok, akiket érdemes volt megemlíteni. A többiek nem voltak ennyire tisztességesek, mert nagyon csúnya dolgokat is írtak, amikor visszautasítottam őket, de ezek türelmesek voltak és valamilyen szinten megértettek, ha nem is nyugodtak bele teljesen a döntésembe.

Cupido! – szóltam megint elgondolkodva. – Azért nem is voltak olyan rosszak ezek a fiúk, akiket küldtél.

Na, ugye? Legalább tanultál is az esetek többségéből valamit.

Ez így igaz. Sokat tanultam, nem is tudod milyen sokat, de köszönöm, köszönöm neked ezeket a kalandokat. Most már rájöttem, hogy ha tetszik, valaki őszintének kell lennem vele szemben, nem álltathatom üres szavakkal, de arra is rájöttem, hogy a visszatérőket hogyan hárítsam el újból és újból, esetleg miként csábíthatok el valakit, aki nekem tetszik.

Remélem is. – hegyezgette elégedetten a nyilát Cupido.

Ezúttal kit akarsz eltalálni? – kérdeztem.

A te szívedre gondoltam, mert az most szabad.

Hát nem megmondtam, hogy nem kérek a szerelemből?

Én nem egyezkedek veled, inkább odébb állok, hiszen látom, hogy itt rám nincs szükség.

Cupido eltűnt. Boldog lehetnék most, de nem vagyok, hogy miért, azt nem tudom. Talán igaza volt abban, hogy hiányzik a szerelem az életemből, de nekem most nincsen szükségem arra, hogy beleszeressek valakibe és az a valaki összetörje a szívemet.

A szingli életet választottam, de ez a nehezebb út, amit választhattam, mert most nehéz választanom a sok fiú közül, aki próbál bevágódni nálam. De ha járnék is valakivel, akkor lehet, hogy azzal nyaggatnának, hogy szakítsak vele.

Ezt most nem azért mondom, mert meg szeretnék felelni másoknak, hanem azért, mert ez egy tény. Nem vagyok szépség az is igaz, és mégis fogalmam sincsen róla, hogy miért van annyi „rajongóm”, ha lehet őket így nevezni. Másoknak könnyű lekoptatni mindenkit, aki nem tetszik neki, de én mindig körül vagyok rajongva. Néha úgy érzem magam, mint Jennifer Lopez a Papi című klipjében. A miért kérdésre sohasem kapok normális választ sem. Magamat kérdezgetem, hogy mások miért látnak szépnek, amikor én nem úgy találom, de a fiúk válasza mindig ugyan az: „Szép vagy.” Csak az a bökkenő, hogy egy idő után ez a kijelentés már az agyamra megy. Én nem mondhatom mindenkinek azt, hogy hazudik, mert úgyis én maradnék alul. Inkább nem veszekedek, ráhagyom mindenkire, hogy mondjon, amit akar.

Az egyetlen félelmem csak az, hogy ne nézzenek a szemembe a fiúk, mert nem akarok még több lavinát elindítani. A játszadozásaimmal így is sokszor bajba sodrom magam akaratlanul is.

Nem szeretném, hogy egy félreérthető pillantásommal valakit olyannyira megbabonázzak, hogy a végén ne akarjon elválni tőlem.

Szerencsésnek mondhatom magam azért, mert aki ezt elolvassa, még nem ismer engem annyira, hogy megutáljon, inkább szeretném, ha boldog érzelmeket válthatnék ki bárkiből is.