Kedd van, az utolsó munkanapom. Pontosan ötven éve és egy napja járok be minden reggel a gyárba. Derűs az idő, csak hideg, mint minden téli reggel, nem szólhatok semmit, a kötelesség az kötelesség. Azt mondom mindig a gyerekeimnek is, amit annak idején az apám mond nekem, hogy a munkában roppant észen kell járni, mert ha valami elkerüli a figyelmedet, azért keményen megfizetsz. Percre pontosan tudni kell beosztani a munkát. Ők persze, csak nevetnek rajtam, papa, ennek már nincs jelentősége, gyorsan változik a világ, követhetetlenül. Egyébként is, a számítógép nem veszélyes üzem, mellette nem lehet megsérülni, ez nem esztergapad és nem is forgácsoló gép, ezen, ha véletlenül rossz gombot nyomsz meg, gyorsan korrigálhatsz, végső esetben legfeljebb újra kell kezdened a munkát.
Az én drága Erzsikém ma reggel is elkészíti a reggelimet, négy tojásból rántottát, ebédre meg a kedvencemmel, káposztás cvekedlivel tölti meg az ételes dobozomat. Szilvalekváros papucs illata csiklandozza az orrom, de nem látom sehol a süteményt. Biztosan estére készül, meglepetésként, mert suskusok a gyerekekkel hetek óta, én meg úgy teszek, mintha nem tudnám. A férfiember negyvenévi házasság alatt egészen kikupálódik, hogy mikor szóljon, és mikor burkolózzon bölcs hallgatásba.
Ma is odateszi a tiszta munkaruhát az étel mellé, gondosan becsomagolva, és amikor kabátban, sapkában, útra készen odalépek hozzá, hogy a homlokára adjam a szokásos puszimat, és átvegyem tőle az aktatáskámat, egy pillanatra belém kapaszkodik:
Tettem ám süteményt is, hátha megkínálod a munkatársad.
Takaros kis kertes házunk már régóta nem az utolsó az utcában. Egészen körbeépült kisebb-nagyobb lakóházakkal, mert a kerület erre bővül tovább, csak nem a munkások építkeznek, hanem a gazdag tisztviselők, ügyvédek, felkapott orvosok, és ennek megfelelően módosul a közmű hálózat, lesz megfelelő közvilágítás és szilárd burkolatú út is, meg az UPC földkábelen hozza a telefont, internetet, meg a televízió műsort. A buszmegálló is fentebb kerül, a közért elé, így reggelente három tömböt gyalogolok, amely jó hatással van a csikorgó ízületeimre, melyek egészen bemelegednek, mire beérek a gyárba.
Még mindig így nevezem, pedig a húszhektáros területen egyetlen ötszáz négyzetméteres műhely a miénk. Mármint a cégé.
A gyártelepen csak a főbejáratnál működik a porta. Fekete egyenruhás őrzővédő fiatalember unatkozik a portásfülkében. Megkedvelem, olyan rendes gyerek. Az öt gyárépületet az új tulajdonos bérbeadással hasznosítja, irodástul, liftestül, ipari vágányostul. Változnak a bérlők, csak én vagyok a biztos pont. Megpróbálja a Jani gyerek követni, hogy melyik épületet ki használja. Valamennyi kocsi rendszámát felírja egy nagy könyvbe, és minden belépő személy igazolványszámát is felvezeti.
Kivéve az enyémet.
Szép jó reggelt, Józsi bácsi!
Jó reggelt, Janikám!
Akkor ellenőrizzem a címet az interneten?
Ellenőrizd, fiam.
Odaballagok a birodalmamhoz. Most látom csak, mennyire elhanyagolt. A többi épületet kipofozták, ennek meg a téglái egymást támasztják, a teteje behorpadva, mintha alaposan fejbe vágták volna. Igaz, tíz éve beázik.
Bolond öregember vagyok, végül még elérzékenyülök. Mégiscsak ez az utolsó munkanapom.
Kinyitom a műhelyt, és szemlesütve osonok az öltözőbe. Átöltözöm, megfőzöm a kávét és csak utána merek Jucis szeme elé kerülni. A behemót esztergagép kezes, mint egy odaadó nőszemély, ezért nevezem el az első szerelmemről. Egyik kezemben a kávés bögre, a másikban meg a törlőrongy. Jucis csillog-villog, nem csoda, hiszen egy hete tisztogatom, olajozgatom, mégiscsak jobban érzi így magát, akkor is, ha már nem leszek mellette. Bekapcsolom, hogy éljen a kezem alatt, de ma már nem dolgozunk.
Mi lesz veled, öreglány?
Tíz évvel ezelőtt érzem magam ilyen nyomorultnak, amikor a cég aktuális, szám szerint a privatizációját követő harmadik tulajdonosa, az Ó-LOM Kft., rajtam kívül felmond az utolsó kétszáz embernek is. A cég központja a belvárosban van, a Kálvin téren. Ide, a gyártelepre, egy főnök sem dugja ki az orrát. Egyedül Kemecseivel, a főmérnökkel tárgyalnak, vele is csak telefonon.
Mérgesen adja át nekem a kulcsokat, vigyázzon rá, Józsi bácsi, morogja, és köszönés nélkül otthagy.
Nem értem az egészet.
Napokig egyedül kószálok a telepen. Végignézem a csarnokokat, ott állnak a gépek, parádésan letakarítva, az újak is, a régiek is. Az egyes raktárban két évre elég alapanyag, a kettesben meg a szállításra váró készáru porosodik. Nincs telefon, és egyik reggelre kikapcsolják az áramot és a gázt is.
Egy hónap múlva délben beállít a bérelszámolásról egy csinos fiatalasszony, a Barabásné.
Jó napot, Kovács bácsi. Képzelje, elfelejtettem megírni a maga felmondását. Éppen a Kovács Áron bácsiéval végeztem, amikor hívatott az igazgató úr és velem is közölte a munkaviszonyom megszüntetését. Számítottam rá, mégis zokon vettem és izgalmamban kifelejtettem Józsi bácsit, egyszerűen átugrottam a nevét. Senki sem vette észre. Írtam hát egy tízéves munkaszerződést, amit a sok felmondólevél között, automatikusan aláírt az ügyvezető, tessék, itt van belőle egy példány. Tetszik tudni, hogy tegnap eladták a gyártelepet, a céggel együtt? Holnap kell birtokba adni, de a központban nincs már senki. Adok egy telefonszámot, amely az új ügyvezetőé, hívja fel, ha gond van. Maga csak maradjon itt. Minden jót, Józsi bácsi!
Az új tulajdonos emberei másnap birtokba veszik a gyártelepet. Odaadom a kulcsokat, de a műhelyemét nem. A két öltönyös fiatalember egymás között megbeszéli, hogy valószínűleg a tulajdonos meghagyja a cég alaptevékenységét is, ezért békén hagynak.
Napok múlva visszakapcsolják a telefont, az áramot meg a gázt. Elkezdik kiüríteni a csarnokokat. Addig ólálkodok körülöttük, mígnem nekem adják a kiválasztott gépeket, még a műhelybe is beteszik, legalább nem kell elszállítani a méhbe.
Emlékszel, Jucus, simogatom meg az esztergapadom, akkor kerülsz ide. Modern vagy, nehezen idomulsz a kezemhez. Szeretnél folyamatosan dolgozni, csakhogy egyedül vagyok, nekem kell minden előkészítő munkafolyamatot csinálni, ezért hetente kétszer dolgozom veled. A kész munkadarabok már nem férnek a raktárban, a műhely is megtelik. Akkor felhívom egyik régi megrendelőnket és eladom engedménnyel az egész készletet. Átutalják az árát az Ó-LOM Kft. számlájára. Kötnek velem egy bérmunkaszerződést, hoznak anyagot, rajzokat, legyártom és fizetnek.
Tudod, hogy azt a megrendelő céget is hamarosan felszámolják?
Talán egy év is eltelik, amikor az ellenőrző lámpáid villogni kezdenek, mert kimegy az egyik áramköröd. A partner cég munkatársa aznap hozza az új bérmunkaszerződést, én meg panaszkodom, hogy nem tudlak megjavíttatni. Két nap múlva küldi azt a nagy-dumás szerelőt, akinek be nem áll a szája, még az a szerencse, hogy a keze is gyorsan jár. Két óra alatt megjavít. Ám a számláját már a megrendelő cég felszámolója nem engedi kifizetni. Visszajön és kiabál velem, hogy feljelent, vagy kiszereli belőled az alkatrészt, amit kicserélt. Azonnal fizessek, vagy mondjam meg, hogy hol van a cégközpont, mert innen egyenesen odamegy.
Felhívom a Barabásnétól kapott telefonszámot, amely kicseng, de nem veszi fel senki. Kínosan érzem magam, mert azt sem tudom, hogy létezik-e cégem? Megkínálom a szerelőt egy kávéval. Látom, amint laposakat pislog az ételdobozom felé, melyben a petrezselymes krumplit két darab, tenyérnyi rántott csirkemell takar, s melyhez fóliába csomagolt kovászos uborkák is tartoznak. Megmelegítem az ételt, elé teszem a kék-virágos tányéromon, és amíg megeszi, felhívom Erzsikémet.
Fizesd ki a saját pénzedből, Józsikám, majd kigazdálkodjuk. Amíg megkapod a fizetésed, addig jó nekünk.
Ami igaz, az igaz.
Később a fiam is megnyugtat:
Nem úgy van az, papa, neked érvényes munkaszerződésed van az Ó-LOM Kt.-vel, amely egy létező vállalkozás. Küldd be a számlát a munkáltatódnak, meglásd, kifizetik neked az árát.
Szóval, Jucus, a százhúszezer forint javítási költségedet a mai napig nem kaptam meg. Nem hánytorgatom fel, ne értsd félre, hiszen az óta is hálás vagy, rendesen és pontosan dolgozol. Érzed, hogy egymásra vagyunk utalva, s mindent megteszek érted, hogy olajozottan menjen a munka. Oké, néha féltékenység csillan a lámpáidban, ha éppen a forgácsoló gépen dolgozom, vagy ólmot öntök. Bár az ólomkatona kliséket is veled készítem, pontosan százhúsz darabot, és az elkészült hadsereg tagjait is kettesben csiszoljuk simára. Azért sem panaszkodhatsz, hogy nem látod a munkád eredményét, hiszen festés után mindig itt szárítom, a szemben lévő polcokon. Nem beszélve arról, hogy az ólomkatonák és a terepasztalok árából telik a szervizedre, a karbantartásodra.
Meséltem már, hogyan lett belőlünk ólomkatona gyártó?
Hét évvel ezelőtt már nincs anyag a raktárunkban, nincs megrendelés sem és napokig nem csinálunk értelmes dolgot. Azon jár az eszem, hogy bemegyek a munkaadómhoz, hogy tegyen valamit, mert itt állok dolog nélkül, amikor egy szép nyári hétvégén, az ötéves Dénes unokámra kell vigyáznunk. Mialatt Erzsikém készíti az ebédet, kimegyünk a kertbe focizni. A perpétum mobile kutyafüle Déneshez képest. A közöttünk lévő ötvenhárom év korkülönbség ellenére egy órán át bírom az iramot, kicsit szuszogok ugyan, de a gyerek rettenetesen élvezi, ha berúgja a gólt a két kempingszék szimbolizálta kapufa közé. Időt kérek, leülök és mi tagadás, elszunyókálok. Felráz a feleségem, hol a gyerek. Hát, eltelik húsz perc, mire rájövünk, hogy csak a padláson lehet, ahová a falhoz támasztott és ottfelejtett létrán mászhatott fel. Szerencsére ott megtalálja az apja régi játékait, az ólomkatonákat, a terepasztalt, meg a hozzá tartozó maketteket. Ez azután igazán új játék, ilyet addig nem lát, és megígérteti velem, hogy kiegészítem a hiányzó katonákat. A négy hadseregre tervezett hadtérhez mindössze öt darab katona maradt, három piros, meg két kék. Fabrikálok hát hozzájuk további negyvenet, meg ugyanannyi fehéret és sárgát.
Janika észreveszi a mesterkedésem, mert egy katona kibucskázik a táskámból. Szó szót követ, hoz egy vállalkozót, én a katonákat gyártom, ő meg éjszakánként a terepasztalokat. Hétszázezerért adjuk el, de csak ötszázezerről adunk számlát, amit átutalnak az Ó-LOM-nak, egy-egy százas meg a miénk. Most már elárulhatom neked, hogy hét éve minden héten eladunk egyet.
Jól van, Jucus, felmosok, áramtalanítok, és ebéd után elbúcsúzunk.
Simogatva törlöm le a forgácsoló gépet, amelynek fényesre kopott pofái rám vigyorognak:
Öreg Barátom, megetted a kenyered javát, neked is ideje nyugalomba vonulni.
Leveszem a falról a bekeretezett, 1999-es műhely eszközleltárt, átmásolom egy tiszta lapra és korrigálom a tényleges állapotra.
A tmk műhelyben, nevéhez méltóan, ott kell lenni minden eszköznek, amely a gyár gépeinek karbantartásához kell. A töredéke sincs meg, széthordják a 2001-ben kirúgott dolgozók, megjelölöm a listán a hiányzókat, és feltüntetem a kidobástól megmentett esztergapadot és a forgácsoló gépet.
Érdekes, ma nem vagyok éhes.
Dobozba teszem a terepasztalt és az ólomkatonákat, melyből eggyel több van, átszámolom hát újra, nehogy tévedjek. A felesleges sárga-kék katonát zsebre teszem. Elkészítem az utolsó számlát, éppen aláírom, amikor kopognak. Megjöttek az áruért.
Átöltözöm.
Megsimogatom még utoljára Jucust és az Öreg Barátomat, majd gyorsan kimegyek a műhelyből.
Csípi a szemem a hideg.
Utoljára új, fényes lakatot teszek az ajtóra, hogy jól zárjon, és ne legyen hozzá több kulcs.
A krumplis tésztát és a lekváros papucsot Janikának adom. A járandóságával együtt.
Nagyon köszönöm, Józsi bácsi. Végre, valami hazai íz. A feleségem még mindig nem tud főzni. A segítségét is nagyon köszönöm. A terepasztalokkal alapoztam meg a házamat. Már tető alatt van. Tavasszal beköltözünk. Készítettem magának egy kis ajándékot.
Ne hozzon zavarba, fiam.
Nem is én készítettem, hanem a felségem. Öltöztető babát hoztam a leány unokájának. Varrt neki tíz ruhát is. Jól tudom, hogy Nórika három éves?
Már három és fél, Janikám… Nagyon köszönöm…
Hanem kikerestem a cégközpontot. Továbbra is a Kálvin téren van, abban a nagy üveg irodaházban.
Nagyon köszönöm, fiam.
Minden jót, Józsi bácsi.
Neked is, fiam.
Kemény kézfogása van ennek a gyereknek.
Sietnem kell, hogy ne lássa a könnyet a szememben. Legalább egy óra, amíg odaérek. Nagy ez a doboz, a babával. Nórika biztosan örül neki. Főleg azért, mert ezt lehet öltöztetni. Szegény Erzsikém nem tud babaruhát varrni. A lányom meg azt sem tudja, mi fán terem a varrótű.
Nagy pelyhekben hull a hó. Nehogy átázzon a baba doboza, jobb, ha beletekerem a munkaruhámba. Valahol a táskám mélyén lennie kell egy bevásárló szatyornak, majd a villamoson előveszem. Biztosan lesz hely, hiszen délután egy órakor még a munka dandárja van.
Tíz percig várakozom a megállóban. Kényelmetlen két csomaggal ácsorogni a hóesésben. Ám holnaptól szabad leszek, akkor indulok útnak, amikor csak akarok. Hóban, esőben otthon maradhatok. Erzsikém végre beleegyezik, hogy vegyünk egy kis vidéki házat, ahol tavasztól őszig gazdálkodhatunk. Az unokák nyáron velünk lehetnek, a tiszta levegőn. Biztos, hogy este átjönnek a gyerekek, megünnepelni a nyugdíjazásomat. Jó alkalom arra, hogy bevalljam, már kinéztem a házat, negyven kilométerre. Szép, nagy telek tartozik hozzá. Állatokat is tarthatunk, csirkét, kacsát, esetleg veszek egy kecskét is.
A villamoson nincs ülőhely, így esélyem sincs arra, hogy Nórika babáját a szatyorba tegyem. Így, az overallomba csavarva, nem egy szép látvány. Úgy nézek ki, mint egy hajléktalan. Mint egy százhúsz kilós hajléktalan.
Egyáltalán, létezik kövér, nagydarab hajléktalan?
Kétlem.
A Kálvin téri irodaház csupa üveg és acél. Rettenetesen ronda, nem is illik a térhez.
Az előtérben félköríves pultsor mögött üldögélnek és nevetve telefonálgatnak csinosan öltözött fiatal lányok és fiúk. Mögöttük a falon, cégek feliratai, közöttük az általam is ismert nevekkel, mint például Ó-LOM Kft., REAX Kft., VILUX Bt., TÉHÁZ Kft. Mindegyik a harmadik emeleten helyezkedik el, ugyanazokban a szobákban.
Odamegyek a lifthez, csak könnyebb azzal feljutni, mintsem gyalogosan felcaplatni a lépcsőn.
Az egyik fiatalember lecsapja a telefonját, s szinte kirobban a pult mögül:
Jó napot kívánok! Elnézését kérem, uram, idegeneknek nem lehet felmenni.
Jó napot, fiatalember! Nem vagyok idegen, itt dolgozom az egyik cégnél.
Ha szabad kérdeznem, melyiknél?
Az Ó-LOM Kft-nél.
És milyen minőségben?
No, látja, fiam, azt még magam sem tudom.
A sápadt fiatalember alaposan szemügyre vesz. Szemében kétségbeesett igyekezet tükröződik, hogy ne sértsen meg, de ne is engedjen fel. Nem meri kimondani, hogy ebbe az irodaházba nem jár melós, legfeljebb karbantartani, meg takarítani. Akit ide köt a munkahelye, az öltönyben, meg kosztümben jár.
Tessék talán helyet foglalni és felhívjuk a céget. Kinek szóljak fel?
Mondjuk a bérelszámolónak.
A bérelszámoló, Cséfalvyné Kiss Ágota, rövid levélben tudatja velem, egy hónappal ezelőtt, hogy lejár a tízéves munkaviszonyom, és ha gondolom, nyugdíjba mehetek.
Erzsikém még aznap este megkeresi a munkaszerződésem másolatát. Pontosan ez a helyzet, erősíti meg a levélben foglaltakat.
Végre itthon leszel velem, és kettesben töltjük az időnket, mintha ifjú házasok lennénk – jegyzi meg kis feleségem, szája sarkában titokzatos mosollyal.
Természetesen, ezt a megjegyzést egy férfiember elengedi a füle mellett, és nem kezd el lamentálni azon, hogy közben eltelt negyven év, s mára a hajnali merevedés kizárólag a hátán, derék tájt jelentkezik. Kis feleségem tapasztalja azt maga is, nem kell erre szót vesztegetni.
Fél háromkor végre felmehetek a harmadikra.
Az emelet felét elfoglalja a sok iroda. Igazgatóság, jogügy, könyvelés, pénzügy. Alig találom meg a bérelszámolást. Fél óra alatt végzek. Ki sem nézném ebből a hosszú körmű kislányból, hogy ilyen gyorsan dolgozik.
Bocsánat, nem is kislány a Cséfalvyné Kiss Ágota. Kemény, határozott kézfogása van.
Tetszik tudni, a határozott időtartamra szóló munkaviszony automatikusan megszűnik, emiatt nem kell jóváhagyatnom a főnökkel – magyarázkodik, teljesen feleslegesen. Egész paksamétát ad, amelyet majd beadok a nyugdíjintézethez, no, azokat alá kell íratnia valakivel. Végül lepecsételi az összes oldalt és kezet nyújt.
Asszonyom, kérem, vegye át a tőlem a műhely kulcsát, a számlatömböt, a bélyegzőt, meg a leltárt.
Hol írjam alá az átvételt?
Tetszik nekem, hogy nem tökölődik sokat.
Visszafelé már nincs türelmem a liftre várni. Húzok el a portaszolgálat előtt. Elállt a hóesés, addig kellene felszállni a villamosra, amíg nem lesz csúcsforgalom.
Amint kilépek a kapun, már fut is utánam a portáról a sápadt fiatalember. Menjek vissza, mert az igazgató úr beszélni akar velem. Mit akarhat tőlem? Megszűnt a munkaviszonyom, leszámoltam, leadtam a kulcsot, a leltárt is, más meg nincs nálam.
Az igazgató fehér inges, öltönyös. Akkora szobában ül, mint otthon az ebédlőnk. Márpedig az nagy, az asztal körül húszan is elférünk, ha összejön a család.
Köszönök, nyújtom a kezem, hogy bemutatkozzam:
Jó napot, Kovács József vagyok.
Az öltönyös szabódik megfogni a kezem. Jó, a bőrömbe beleivódott a gépolaj, így jár, aki géppel dolgozik. Majd lekopik, ha már nem dolgozom.
Az öltönyös a fiammal egyidős lehet, le sem ültet, pedig lenne hely elég, inkább hagyja, hogy ott szerencsétlenkedjek a csomagokkal. Nem mondja meg a nevét sem. Zavaromban majdnem kiesik a kezemből a nagydoboz, a babával. Mondja a magáét, nem is nagyon figyelek rá. Az jár a fejemben, hogy milyen fehér, gyenge a keze. És láthatóan nyirkos, mint aki izgul.
…és azért kérettem, mert a kilépő lapjához nem csatolták az átadás-átvételi jegyzőkönyvet, hogy leadott minden szerszámot a főnökének. Miért nincs jegyzőkönyv?
Mert nincs főnököm. Leltár van mindenről, amely a műhelyben van. Leadtam a béres hölgynek a lakatkulccsal együtt.
Miért hozta be a kulcsokat? A többiek holnap nem tudnak bemenni, dolgozni!
Nincsenek többiek. Egyedül dolgoztam.
Mit jelent az, hogy egyedül dolgozott? Miért nincs főnöke?
Látja, azt én sem tudom. És már nem is érdekel. Fél órája megszűnt a munkaviszonyom!
A műhely épülete, mint ingatlan, nem is létezik a cég könyveiben. Hogyan maradhatott a műhelyben?
Nem tudom. Ott dolgoztam ötven évet.
És mégis, mit csinált?
Mondtam, dolgoztam. Tudja, mit jelent? Most pedig leülök, mert alig állok a lábamon.
Tudja maga, kivel beszél?
Nem, mert nem mutatkozott be. Lehet, hogy magának semmi köze Ó-LOM Kt.-hez?
Az öltönyöst hamarosan megüti a guta. Pipacs piros a feje.
Nekem már itt vannak a táskámban az iratok. Ha hamisak, beperelem őket.
Jaj, majdnem elfelejtettem, hogy a számlatömböt és a bélyegzőt is leadtam.
Milyen számlatömböt?
Amelyiken az eladott termékeket kiszámláztam.
Na, tessék, most meg elsápad. Ki ez a férfi? Kaméleon? Egy színjátszó kaméleon! Nevetnék, ha nem fájna a lábam.
Magának nincs joga számlát kiállítani! Mégis, mióta csinálja?
Csak tíz éve.
Most tudtam meg, hogy maga csak egy itt felejtett melós! Tisztában van azzal, hogy tartozik nekünk jogtalanul felvett munkabérrel? Valamelyik idióta átsorolta magát tanácsadónak!
És, amint látom, több idióta egy évtized alatt sem veszi észre, azt sem, hogy élek. Miért is tartoznék? Megrendelést szerzek, legyártom az árut, leszállítom, kiszámlázom, alapanyagot veszek és kezdek mindent elölről. Munkamegosztás van: én dolgozom, maguk meg utalják a bérem.
Most meg itt járkál előttem, fel és alá, mint egy mérgezett egér.
Már éhes vagyok. Meg szomjas is. Hangosan korog a gyomrom. Nem szabadkozom, ez egy emberi dolog.
Hirtelen megtorpan előtte:
Mi van ebben a dobozban?
Magánügy. Ajándék.
Ajándék? Amit haza akar vinni?
Igen.
Kéjes arccal az asztalához lép, lenyom egy gombot és kéri a biztonsági főnököt. Pillanatokon belül egy vékonydongájú, mozgékony jóember jön be, kopogtatás nélkül. Kikapja a kezemből a munkásruhámba csomagolt dobozt és feltépi. Mire visszavenném a kezéből, már a szőnyegpadlón landol a porcelánfejű rongybaba, mind a tíz ruhájával együtt. Szőke haja alatt az ütéstől megreped kissé a feje. Az overallom zsebéből meg kibucskázik az ólomkatona.
Maga barom! – ordít a fehér-inges és ismét pipacsot játszik az arca. - Pakolja vissza, de gyorsan.
Mentegetőzik a biztonsági őr, de maga sem gondolja komolyan. Nagy igyekezetében rátapos az ólomkatonára, mire észreveszi, már puskástól letöri a katona kezét.
Komótosan előveszem a mobilomat és videóra veszem a repedt fejű babát, meg a letört kezű ólomkatonát, úgy, hogy ott legyen a képen a piros fejű direktor, a daliásnak nem mondható biztonsági őrrel egyetemben. Ügyes a telefonom, a felvételen a dátum is szerepel.
Ideje elővennem a táskámból a szatyrot. A babát dobozostól gondosan elhelyezem benne, a tetejére pedig ráhajtogatom az overallom, melyen ott virít a biztonsági őr cipőtalpának lenyomata.
Nézze, fiatalember! Én csak dolgoztam, ahogyan tudtam. Hogy mi történt a fejem felett, azért maga a felelős. Meg az összes elődje. Egyébként, jobb, ha tőlem tudja, hogy hét éve ólomkatonákat és terepasztalokat készítettem. Abból volt a bevételük. Viszontlátásra!
Kilépve az ajtón, megnézem jól a feliratot: Dr. Pócsik Péter ügyvezető.
A biztonsági őr ugrásra készen ott sétálgat a folyosón.
Remélem, egyszer civilben is találkozunk! Tartozik nekem egy porcelán fejű babával és egy ólomkatonával! – vetem oda neki, hátha belilul a feje.
Szerencsére felmegy a pumpája! Ennyivel tartozom neki. Ha véletlenül elbotlanék és ráesnék, egyből csontja törne. Nem bántom, így is megijed. Izzadság cseppek csillognak a homlokán, amikor elmegyek mellette.
Öt óra múlt néhány perccel. A csúcsforgalomban másfél óra alatt érek haza.
Otthon, az én aranyos Erzsikém, húslevessel és töltött dagadóval, meg a kedvenc borommal vár. Az ebédlőben nyolc személyre terítve, már nem is titkolhatja tovább, hogy együtt vacsorázik az egész család.
Mire letusolok és átöltözöm, megérkeznek a gyerekeink, családostul. Alig néhány percem van arra, hogy kivigyem a műhelyembe a babát és az ólomkatonát.
Másnap reggel Erzsikém korán ébreszt, mert mennünk kell a nyugdíjintézetbe, utána bevásárolunk, mert két nap múlva indulunk Harkányba, a gyerekektől kapott tíznapos gyógyüdülésre.
Az én drága jó asszonykám addig sétálgat velem a városban, mígnem találunk egy eladó nyaralót. Az üdülésünk utolsó napján leelőlegezzük. Belátom, jobb egész nap a vízben lubickolni, mintsem gazdálkodni. A gyógyvíz egyébként is jót tesz az ízületeimnek.
Hazaérve az első utam a műhelybe vezet. Sikeresen megreparálom a baba fejét. Aki nem tudja, hogy fejre esett, nem is veszi észre. Az ólomkatona kezének visszaragasztása sem okoz gondot.
Nórika örül a babának, képes fél napig öltöztetni, vetkőztetni, kész divatbemutatót rendez. Nem tud eltelni vele. Két hétig nyaggat, hogy menjünk el a gyárba, mert meg akarja köszönni Jani bácsinak az ajándékot, ezért kénytelen vagyok elvinni a telepre.
Az én Erzsikém egy egész tepsi lekváros buktát is küld velünk, valamint a lelkemre köti, hogy a biztonság kedvéért vigyem magammal Nórika cumiját, mert ha rájön a kisasszonyra a hiszti, képes fél óráig üvölteni. Becsomagolom a cumit és zsebre teszem. A másik zsebemben meg az ólomkatona van, melyet Janinak akarok adni.
Reggel kilenckor elindulunk Nórikával, aki egész úton folyamatosan csivitel.
Kislányom, most bemegyünk az édességboltba és veszünk Jani bácsinak egy üveg konyakot. Kérsz egy szelet csokoládét?
Díszdobozos, ötcsillagos konyakot választok és megkérem az eladónőt, hogy tegye az ajándékomat az ital mellé és odaadom zsebemből az egyik csomagocskát.
A kora tavaszi napsütésben, kiöltözve, kézen fogva sétálok az unokámmal. Éledezik a természet, duzzadnak a fákon a rügyek. Kell ennél több?
Janit ott találjuk a szolgálati helyén. Először nem is ismer meg, nem csoda, hiszen sosem látott még kiöltözve, kalapban, kisimult arccal. Kijön a portásfülkéből, és az én Nórikám azonnal elengedi a kezem, hogy a barátom nyakába ugorjon.
Csókolom, Jani bácsi!
Megköszöni Kisnórit, a babát, és hosszan magyarázza, hogy melyik ruhája hogyan áll neki, és a mama kivasalta a csipkegallérját, de nagyon nehéz volt, mert olyan kicsi. Azután előhúzza a zsebéből az időközben eléggé megolvadt csokoládét és Janinak adja, azzal, hogy azt a Kisnóri küldi.
A műhelyem melletti két négyzetméternyi füves területen már kibújtak a bátrabb hóvirágok.
Szedhetek belőle, papa?
Menj csak, de ne lépj le a fűről!
Fél szemmel a kislányt figyelem, mert olyan fürge, mint a csík és egy pillanat alatt képes eltűnni. Átadom Janinak a lekváros buktát, meg az konyakot.
Fülig ér a szája.
Csókoltatom Erzsike nénit és nagyon köszönöm!
Elmeséli, hol tart az építkezés, közben kiderül, hogy útban van az első gyerek, és kilátásba helyeztek neki egy nagyobb fizetésemelést is.
Már éppen indulunk haza, amikor fiatal barátom megfogja a karom.
Hallotta, hogy kirúgták a bérelszámolót, mert engedte magát, az egyetlen melóst, nyugdíjba menni? És azt, hogy eladják a műhelyből a gépeket? Nem vesszük meg, Józsi bátyám?
Viccel, Janikám?
Ideje elbúcsúznunk és elindulni hazafelé, mert hamarosan dél lesz.
Nóri a gyerekek kifogyhatatlan energiájával ide-oda futkos mellettem, de nem engedem el a kezét.
Magam is elfáradok, inkább karba veszem a kislányt és cipelem, mintsem futkározás közben kézen fogva rángasson.
Járásom ütemére elpilled a lányka. Apró öklével dörzsöli a szemét.
Később átkarolja a nyakam és fülembe súgja:
Kérem a cumimat…
Zsebbe nyúlok, kiveszem a csomagocskát és Nóra kezébe adom. Éktelen hisztibe kezd, mert az a cumi helyett az ólomkatonát rejti.
Brühühüüüüüü…
Mi baj, Nórika?
Nincs meg a cumi…
Most adtam oda! Elejtetted?
Nem… ez az ólomkatona.
Kitör belőlem a nevetés. Nagyot néz Jani, amikor a konyak dobozában rálel Nórika cumijára!
Elmagyarázom az unokámnak a véletlen cserét, megérti és kuncog a dolgon. A nagyanyjának maga meséli el az esetet
A déli harangszónál már az ebédlőasztalnál ülünk. Feleségem Nórika tányérjába szedi a levest.
Szól a rádió, mint minden délben. Híreket mondanak.
Pénzmosás alapos gyanúja miatt előzetes letartóztatásba helyezték Dr. P. Pétert, az Ó-LOM és a REAX Kft.-k ügyvezetőjét.
Arcizmom sem mozdul, ez már engem nem érint.
Az ebéd utáni kávém mellé Erzsikém odateszi a nyugdíjintézet levelét.
Ma érkezett. Gyere, Nórikám, hagyjuk a papát, hadd olvassa el a levelét.
Nem keresem a szemüvegem, csak kisilabizálom a levelet nélküle is.
Mennyi a nyugdíjam? Háromszázhárom ezer forint?
Erzsikém, idehoznád a szemüvegem?
Szemüveggel is annyi.
Nórika nem bírja tovább, felmászik az ölembe, elhelyezkedik. Hóna alól előveszi a babáját.
Játssz velem, papa! Ez a tiéd, jó?
Elém teszi a gyűrött csomagocskát, melyből kihámozom az ólomkatonát, Jucussal közös utolsó szülöttünket.
0 Megjegyzések