Én mindig dobot akartam verni,
feszített bőr, ritmust lehet építeni,
s mindig a vonó szőrszálait szerettem,
rangok-rangja, egy lószőrnek mi lehet?
De fényes fuvolát látva szívébe estem.
Elvarázsolt ezer tömjénnel a teste,
szemembe nézett, s láttam szívemet.
Mikor csókra, ajkát ajkamhoz emeltem,
és lelkem lehelete megszólalt benne,
legszebb dal volt, egy szerelem üzenete.
Aranyló teste már csillogó érett,
szemem mégis még látja benne szívemet,
utolsó leheletemmel is szólít a zene,
hiába is kiált heges szív, és süket fülek,
most is szól a dal, soha nem múló üzenet.
2012. január 27.
0 Megjegyzések