Susog a szél a jegenyék tövében,
s itt állok én sorsom ellenében:
nézem a meghajló lombkoronát,
s várom, ki hitet is ád.
Megrezdülnek már szívem húrjai,
vöröslő folyamban csillannak habjai
a fényesen izzó örök szeretetnek,
a hitnek és a bölcseletnek.
Mit tegyek én, ki senki vagyok,
csupán nézni tudom munkálatod?
A szívem rezdül, s kezem tettre kész,
mégis hiányom a teljes egész!
Egy levél hulla alá, földet ér,
megrezdül a fa, halni kész.
Gyökerei mélyen a föld alatt,
annak mélyén gödrök és lyukak.
Millió állat, sok földi féreg
kúszik alul, s életet remél
ott, hol teljes a sötétség,
ott mily nagy égi erély.
Lombjaid között rejtőző madarak
énekeit hallom a Nap alatt;
süvítenek, sikítanak,
csipegetik bogyóidat!
Így susog a szél a fák tövében,
ráhajlik keze a jegenye fejére,
simítja gondosan zöldellő haját,
levetteti róla elkopott ruháját.
Aki előtte áll, csak nézi őt,
figyeli, ahogy összerezdül teste,
ahogy végigsimul rajta a szent kéz,
mely által lelke új életre kész.
0 Megjegyzések