Add tovább


Katona Béla György: A húsfeldolgozó...

A húsfeldolgozó hasított sertései lógtak
a manzárdszobáktól tapintásnyira telelő ködben.
Mondtam : milyen furcsa világ a bélből és testből valóknak,
hogy a daráló fogát kijátssza egy szőlőszem.
A mustot megpréselték, kemény öklű emberek,
a disznót tahóval leverték,
Pattogtak mind szét a szőlőszemek,
Szögesdrót mögött égtek a mezsgyék.
Egy nagy szürke gyárépület magasodott rá,
mely fekete falával kormot írt a szenvedésre -
Vérvörös tulipán dugta ki a fejét:
Azt mondta : itt a határ vége
Beleszagoltam és már nekem is adta a rét.
Olyan volt, mint fiam.
Kezemben lett halott
Kormos fűrészek dobták a hasított fát a földre,
szürke emberek fekete ruhában -
ideges inú testek - húsz órán át gyötörve -
lomha mocsok az égett virágon.
Hazamegyek.
Nézem a Nap balettjét, mely keletről szégyenlősen indul,
hogy miként rajzanak körötte az éj rémei,
Ennyit tudok kezdeni minden újjászületéssel – talán e naptáncba hull,
mi éjjel megbukott, mint emberi.
De estére megint feltelik s belesodródik egy halálba,
talán ilyen lesz a nagy meghalás is –
Otthon ezt szoktam költeni.
Emlékszel a kalapomra? Én pipáztam – Na és…?
A százéves borozó után futottunk, nehogy eltűnjön,
pedig lett volna száz éve rá… De a mi életünk elvágta volna egy konyhakés,
annyira nagy dolog volt az egész,
hogy ki mire esküdött…
Az utolsó hét perc lesz a legfájóbb - mondtad -
Annak végét sem várhatod!

S valahogy mindig egy újabb sihederhad
költötte tovább bánatod.
Mert megöregedtek ők is - Nagy dolog. Tudod?
- Fáztunk mi is a padon - mint kis tacskók - fiatal- részegen.
Volt egy nagy vágóhíd, körötte külvárosi bokrok
a kesztyűmből kitúrtad kezem -
Színésznő voltam - féltem, hogy rontok.
Interjút adtam a tévének ,
Emlékszel? Boldogok voltunk. Ötven kiló csontok.

Én már nem hiszek a szépnek.
Már nem hiszek semminek.
Megosztás a Google Pluson

0 Vélemény: