Többet nem adhatott, nem is kértem, inkább elvett belőlem.
A természetellenessel határos, a magam számára valóban természetellenes volt a vonzódásom. Öt évig éltünk együtt.
Emlékszem: mikor először láttam, a szemem nem tudott betelni a látvánnyal, távolinak, megfoghatatlannak és rejtélyesnek tűnt.
Emlékszem: mikor először találkoztunk, átkoztam rossz soromat, hogy ide vetett, sírtam. Aztán könnyebbülő hónapok követték egymást, beleszoktam.
Méltatlankodó hangom sosem hallatszott a szobámon kívülre. Az együttlétek alatt törtem magam, de utánozó majomtehetségem hiányának köszönhetően soha nem tudtam megszokni a különcségeit. Mert ő egy különc. Egy ideig mulattatott, aztán mulattatott mások igyekezete, törekvésük, hogy eggyé váljanak a választottammal.
Minden áldott este lelkemet Istenre, a gondolatomat a szélre bíztam. Arra a szélre, amely hegyeket korbácsol az ölelő tengervízből. Mely csitulva… Lágyan ringatta ábrándvilágomat. Mert ezek a gondolatok tettek boldoggá, ezek hevítettek, ezek csigáztak el, ezektől tértem haza kéjes bódulatban, és ezek tettek érzéketlenné iránta.
Elfogott a valóság utáni vágy. Terhes lett a közelsége.
Vajúdott, s én szenvedtem, nem akart a világra jönni, nem az Istennek sem, Isten segíts, mutass hajlandóságot! Megszületett, a gondolat. Elhagyom, otthagyom, elegem van belőle, elegem van a szeretetlenségből, a meg nem értettségből, elegem van az örökös mosolyából.
És…és…ő csak mosolygott.
Reggel fölébe hajoltam, mint minden reggel. Vártam az első pillantását. Vártam, közben tombolt bennem a düh, a megvetés az alvó nő iránt, akinek a rabszolgája vagyok. Hirtelen ráébredtem, hogy lassan meguntam, belefáradtam, de úgy, hogy elfelejtettem őt szeretni.
Mintha láng gyúlt volna, égető indulat. Rögtön tudtam, éreztem, megértettem: vége, vége örökre.
Isten veled Skócia.
És Ő… mosolygott erika bújtatta dombjai között.
0 Megjegyzések