Magyar Szó, ha gyógyít, nem bánt
már a létnek búja sem.
Magyar Szó a lelkünk tápja,
mint a létnek búzaszem.
Fáradt, tikkadt lelkeinknek
olyan, mint az anyatej,
tudat alá rejtett kincsünk,
nem felejtjük soha el.
Nem sok magyart vetett sorsa
ilyen nagyon messzire,
pár ezer tán nemzetünknek
új-zélandi részlege.
Negyvenéves diétánkat
nyelvünk gyorsan szokta meg:
mustárszósz és krumplipüré,
párolt, pácolt marhaszegy.
Hamarabb fűlt a teához
lustaságunk, mint fogunk,
,mellyel tíz perc "smoko"-t húszra
sikerült kinyújtanunk.
A kezdeti furcsaságok
megszoktatták magukat:
"Jó reggelt" helyett kacsintás,
"fish and chips" "pie" meg a "pub".
Minden újat megtanulni
ösztönünknek vágya vitt:
nyelvet, népet, társadalmat,
Új-Zéland szokásait.
Mikor minden a miénk lett:
polgárjog és útlevél,
hová használtuk először?
Haza vitt a szenvedély!
Egy hazával gazdagodtunk,
ez a sírig elkísér!
Itt éljük le életünket,
szívünkben a másik él!
Nem "sing-song"-ot nem "csasztuskát"
idéznek e rigmusok.
Toborzót vagy csűrdöngölőt
versem inkább elsusog.
Nem toldja az Arany János
által folytatott vitát,
de mi lenne féltekényi
távol kozmopolitább?
Magyar Szó nekünk ez mégis,
ha híres, ha jeltelen.
Olvassad hát szeretettel,
öröm lesz a lelkeden.
(1986?)
0 Megjegyzések