Napra nap hull, egykedvűen pereg az idő, növelve múltat és fogyasztva a jövőt. Sárgult leveleit szélnek ereszti a ház előtti csenevész fa, hogy azok földet érve összekapaszkodjanak, mert együtt könnyebb átadni magukat az enyészetnek.
Az öregember immunis az időre, mert egyformák a napjai, napsütésben is szürkék, hát még most, mikor mosolyra húzza szája szélét a tél, és hideg leheletére dérré fagy a vízcsepp.
A reggelije kettévágott zsemle, gondosan megvajazva, akkurátus szelet felvágottal a tetején, melyre paradicsom paprika szeleteket helyez, díszítésként, és az ízéért is.
A délelőtt rendszerint olvasással telik. Még most is járatja a szakmai lapokat, hiába tudja, hogy többé nem kell koptatnia a bírói pulpitust. Tekintélyes mennyiségű elmaradása van a kortárs szépirodalmi alkotásokat illetően. Végre kezébe veheti az elmúlt két évtizedben felesége által összevásárolt könyveket, tobzódhat témájuk és stílusuk széles skáláján, melyiket válassza, a könnyű fikciót, a szórakoztatót, vagy a rövidségében is súlyos sors problémákat boncolgatót.
Egy órakor elindul ebédelni, a két utcával lentebb megbúvó kis étkezdébe, ahol alkoholt nem szolgálnak fel, ám az ételek frissek és változatosak. Kettőtől már minden étel fél áron van, ekkor csak a nyugdíjasok és a vékonypénzű diákok várják, hogy sorra kerüljenek. A szerencsések akár másfél adagot is kaphatnak, ha éppen náluk fogy el az utolsó adag, a szakács ilyenkor hozzá csapja a maradékot.
Ebéd után sétál egy órát, egyedül, vagy éppen Kázmérral, a valaha jobb napokat látott, szintén özvegy vasutassal, aki, ha éppen nem gyötri a köszvény, mulatságos anekdotákkal szórakoztatja.
Mire hazaér, ismét megéhezik. Beül a fotelbe, szemben a televízióval, és a szappanoperák alatt elnassol némi édességet, csokis kekszet, Balaton szeletet, vagy a kedvencét, a Túró Rudit, majd akkurátusan megpucol két almát, és vékony hasábokban felhalmozza a tányér közepén, hogy ránézés nélkül elvehesse onnan, anélkül, hogy leesnének.
A csupa szirup filmek alatt kiválóan tud aludni, és kipihenten ébred fotelbeli álmából.
Nyolc óra körül hívják a fiai, a háromból minimum ketten, és az unokák is ekkor tájt érnek rá, ránézni a nagytatára, rendszerint kedden és csütörtökön. Egyik hozza a tiszta ruhát, a másik meg viszi a szennyest, a nagyobbak közül valaki leugrik bevásárolni valamelyik multihoz, mert ott minden megvehető, amelyre az öregnek szüksége lehet.
Magára maradván éjfélig nézi a televíziót, ötpercenként váltogatja a csatornákat, amíg nem talál kedvére való természet filmet.
A szombat, az a hét fénypontja.
Kora reggel, úgy nyolc körül, megérkezik érte az egyik unoka, magával viszi valamely sportrendezvényre, utána közös ebéd és kvaterkázás késő délutánig. Ez alatt a lakásában szorgos kezek kitakarítnak, kicserélik az ágyneműt, átmosogatják a konyhai edényeket, rendet raknak ott is, ahol a vendég sem jár, sőt, még arra is képesek, hogy süssenek, palacsintát, túrós lepényt, lekváros táskát, vagy piskóta tekercset, és másnapra főzzenek egy tál egytálételt.
A vasárnap az ünnepnap.
Az öreg bíró aznap fel sem öltözik, pizsamában flangál, falja a süteményt, és Kázmérral is csak telefonon diskurál. Imádott Erzsikéje mellett ilyet nem tehetett.
Élvezi a szabad életet, lubickol benne, mint a legkisebb unokája a kádban, akit alig lehet esténként kicsalogatni a vízből.
Ezután így lesz, míg világ a világ, gondtalanul élhet, a kedvteléseibe nem szól bele senki, és hiába él egyedül, nem érzi a társ hiányát. Öt éve szeretett Erzsikéje elment oda, ahonnan még nem tért vissza senki, és a törékeny, vékony, szívós, csupa szív asszonyt úgysem tudná pótolni senki.
Hatvannyolc évesen, egészségesen, negyvenkét évi bírói munkával a háta mögött nem is kívánhatna jobbat a jelenlegi helyzeténél.
Fél egykor kiöltözik, ahogyan az úriemberhez méltó, öltöny, fehér ing, nyakkendő, barna kabát és kalap, drapp sál. Pontban egy órakor szokás szerint elindul ebédelni. Hiába süt a nap, mert szellőlányok kergetőznek a házak között, elterelvén a meleget, s ha vidáman összefogóznak, képesek elvinni az emberek fejéről a kalapot.
Kiújul Kázmér köszvénye, lassan elvánszorog ugyan az étkezdéig, de nem tud sokáig sorban állni, így leül a kedvenc asztalukhoz, és barátjára bízza az ételválasztást.
Tudja Béla, hogy szenved a barátja, mégis képtelen diétázni. Zöldséglevest választ, zöldborsó főzelékkel, tükörtojással, ebben nincs hús, legalább ma egyenek könnyű ételt.
A vasutas is öltönyt visel, elvégre, nem maradhat le a barátjától. Amíg várja az ebédet, nézelődik. A szomszédos asztalhoz ül két ismeretlen középkorú hölgy, egyikük feltűnő zöld kalapja mögé rejti az arcát. Izgatja Kázmért a dolog, szeretné a nő arcát látni, addig izeg-mozog, mígnem felfedezi a kalap mögött a széparcú, fekete hajú nő arcélét. Már nem is figyel barátjára, az ételt is ímmel-ámmal fogyasztja.
Hiába beszél Béla, barátja nem is hallja, mit mond. Szóval másfelé figyelsz, gondolja, és óvatosan kipuhatolja, mi foglalkoztatja a köszvénytől szenvedőt. Szóval a zöld kalapos nő izgat, konstatálja és folytatná az étkezést, ám megakad a szeme a zöld kalapossal szemben ülő nő smaragdszínű szemén, mely egyenesen őt nézi, a kíváncsiskodó idegent. Mintha áram futna végig a testén, szinte megbénul. Gyönyörű a hölgy, törékeny, mint egy karcsú amfora, szőke haja szoros kontyba fűzve, vékony, keskeny ujjai művészi hajlamról tanúskodnak.
Ilyen szép nővel egyszer találkozott, feleségül is vette, s eddig úgy vélte, nincs párja a világon. Morog az orra alatt, hogy elmegy vízért, de ez csak ürügy arra, hogy a nő mellett elmenjen, s megcsodálja formás lábait, és megérezze parfümjének fanyar, mégis kívánatos illatát.
Az utolsó borsószemet percekig kergeti a tányérján, és észre sem veszi, hogy Kázmér meredten bámulja balkezességét. Egyre azon jár az esze, hogyan lehetne megismerkedni a két hölggyel, a fekete hajú Kázméré, a szőke pedig az övé.
Tétova gondolatok száguldoznak a fejében, maradjanak addig, míg a nők elindulnak hazafelé, vagy kinn várják meg őket, a hűvös szélben, esetleg kínálja meg őket a friss vízzel, és egyúttal meghívja a hölgyeket kávézni a Gombába. Kázmér most úgysem tudna sétálni, a Gomba meg úgy száz méterre lehet. Mozdulna már, de a két hölgy harminc körüli fiatalemberrel beszélget, aki unoka, vagy unokaöcs lehet, mert értük jött kocsival.
Aznap elmarad a séta, az öregnek a délutáni szunyókálás is, a vacsora sem kell, egyre csak a Smaragdszeműn jár az esze.
Éjjel forgolódik, kétszer annyit, mint máskor, sóhajtozik, milyen rossz a televízió műsora, hiszen bárhová kapcsol, a Smaragdszeműt látja maga előtt, amint integet, gyere, Béla, gyere.
Reggelre öt centis hótakaró alatt szunnyad a város. Béla kipattan az ágyból, felöltözik, majd ruganyos léptekkel lemegy az utcára, hogy letakarítsa a járdáról a havat, még mielőtt a gondok felébredne. Szüksége van a mozgásra, arra, hogy érezze a fizikai munka fáradtságát, melyet a cirokseprűvel végzett széles mozdulatok okoznak.
Kimelegszik. Vízcseppek gyöngyöznek a homlokán. Ha most látná a Smaragdszemű, biztosan megjegyezné magának a délceg férfit, aki fiatalokat megszégyenítő alapossággal dolgozik e korai órán.
Száguldoznak a gondolatai. Lehet, hogy ma délben már Kázmér is jobban lesz, és megtalálják a módját, hogyan tudnak megismerkedni a hölgyekkel. Jó ötlet a kávézás a Gombában, közel is van, olcsó is, legalább nem a pénzük miatt állnak velük szóba. Nem, nem olyanok ezek a hölgyek, talpig úri asszonyok, főleg a Smaragdszemű, aki manökeneket megszégyenítő kecsességgel viseli a Chanel kosztümöt. Ha szerencsésen alakulnak a dolgok, vasárnapra randevúra hívhatja, elmehetnek ebédelni a Gundelbe, Erzsikét is oda vitte, annak idején.
A Smaragdszemű mellett férfi lesz újra, aki szívrepesve várja álmai asszonyát, virágcsokrot és pralinét szorongatva, és kivárja, még ha tíz randevú is hozzá, amíg a nő belészeret, csak akkor cserkészi be az ágyába.
- Szép jó reggelt, bíró úr! Elveszi a kenyeremet?- kiáltja a gondnok, és kedélyesen hátba vágja az öreget, aki a meglepetéstől egyensúlyát vesztve a havas járdán landol.
Törik az öreg csont, szinte hallik a hangja is.
A kórházban dél lesz, mire begipszelik a kezét és a lábát. Mozdulni sincs kedve, a fájdalomtól. Erős fájdalomcsillapító injekciót kap, melytől végig alussza az egész délutánt. A gyerekei hoznak neki mindent, amire csak szüksége lehet, többet is, mint illene.
Az öreg azonban alszik, édesdeden, zavartalanul, hiszen egyedül van a kétágyas szobában.
Hét órakor arra ébred, hogy gyengéden ébresztgeti valaki, akinek olyan ismerős illata van, ahogyan fölé hajol.
Még ki sem nyitja a szemét, úgy suttogja:
- Smaragdszemű… te vagy az, Smaragdszemű?
- Ébresztő, Bíró úr, jön a vizit! Szigorú ám a főorvos úr!
Igazgatja a nővérke a feje alatt a párnát, rajta a vékony paplant, amely úgy közép tájon dudorodni kezd az öreg ágaskodó férfiasságától.
Kivágja a kórterem ajtaját a főorvos, és bevonul kíséretével.
- Jó estét, Egyeske, hogy érzi magát? Paplanjáról ítélve kitűnően! Hála Karolina nővérnek!
Nevet a slepp.
Az öreg kinyitja végre a szemét. Nem csalt a szimata, ágya baloldalán a Smaragdszemű áll. Már tudja a nevét is: Karolina!
- Ha megnézi a kórlapomat, megtalálja nevemet. Nem Egyeske vagyok, hanem dr. Galgóczy Béla nyugalmazott bíró.
Karolina nővérnek tetszik az öreg, végre egy beteg, aki farkasszemet mer nézni a főorvossal. És, igazság szerint, ötvennyolc évesen is jól esik neki, hogy nőnek tekintik.
Smaragdszemében huncut fény csillan.
0 Megjegyzések