Lelakkozott narancsfénnyel siklik
kemény padlón a hajnal sugara.
A munkás keze között a némaság ül már,
s az égboltra csillagok tengereként
tekeredik a tinta alaktalan madara.
Játszik a felhővel a perc végtelen-
ostor karmestere boldogan.
Futószalagon szalad a napilap,
délben érik az eső,
elázik az őszirózsa a fólia-dobozban.
A kavics lefordul az országútról
egyenes vonal mentén a tóba,
múzeumi lámpaoltás alatt.
S a kandallóban kialvó parázs
forró lángokkal fekszik még karba fonódva,
míg sétálok a kapuig fél-éberen,
árnyékom se látva a sötét peremén,
nyújtózva az utca fénye felé
Egymagam.
Csak az ismeretlen és Én.
0 Megjegyzések