Esszé a búbánatról.
Minden emberfajnak és azon belül minden nemzetnek van egy fő jellemvonása, ami természetesen csak általánosságban érvényes, egyénileg „ akinek nem inge ne vegye magára”. Így például a négerek, ha összeütnek két darab fát, máris vigadnak és táncolnak, még üres hassal is. Az ázsiai népek is általában víg kedélyű, mosolygós emberek és nem tudom miért nem vagyunk mi is azok, ha egyszer onnan származunk, vagy nem?
Azt, hogy honnan jöttek ide őseink és kinek vagyunk a leszármazottai nem akarom firtatni, de, hogy rég itt vagyunk az biztos, mert kevés nemzetnek van olyan történelme mint a magyar népnek és ahelyett, hogy ennek örülnénk mi búsulunk rajta. Olvastam olyan elméleteket, miszerint elszúrtak háromszáz év időszámítást, csak azért, hogy egyes népek történelmet fabrikáljanak maguknak és ezek egyel-talán nem búsulnak érte, de búsulunk mi helyettük is, habár ha ez igaz akkor van okunk rá.
Nagyon sokat gondolkodtam, hogy vajon mi is vette el a víg kedélyét ennek a népnek, mert nem mindig volt ily búskomor hangulatú, legalábbis a régi írásokból erre lehet következtetni.
Ilyenkor valahogy az amerikai indiánokhoz fut mindig a gondolatom, mert a régiség, büszkeség és harciasság szempontjából hozzájuk hasonlítunk, de mikor arra gondolok, hogy mennyire elfogytak, hát bizony nekem se lesz jókedvem.
Miért is történt mindez, lehetne tanulni belőle, ha összehasonlítanunk a két helyzetet, mert hasonló csak egy kicsit másként van beállítva, hogy kevesen vegyék észre mire megy a játék. A magyar népnek még van egy kis rezervátuma és erre nagyon kéne vigyázzon. Nagyon helyes szerintem az a törekvés, hogy visszacsalogassák az elkóborolt atyafiságot és a bennszülött lakosság ezt örömmel kéne fogadja, nem pedig ellenségeskedéssel. Az idegen telepesekre felnéz a magyar, de saját rokonát már ellenségként kezeli, mert a múltat csak siratja, de nem tud tanulni belőle, se magáéból se a máséból.
Ekkor döbbentem rá, hogy tulajdonképpen azért nem tudnak örülni az emberek, mert múltjukból mindig csak a szomorú emlékeket idézik fel nekik, sose a győzelmeket és jó eredményeket, így valahogy nem engedik kijönni a múltból a jelenbe, hogy tanulhassanak a múlt hibáiból és úgy építsék a jövőt.
Bármilyen ünnepnapot, legyen az vallásos vagy világi, vidámabb hangulatban kellene megtartani, sokkal több fiatalt odacsalogatni és kedvükre való programokat is szervezni, jó hangulatot teremteni az egész országban, betiltva a véget nem érő politikai megható beszédeket, vagy elcsépelt vallásos ceremóniákat.
Lehetne ehelyett ingyen bormérés (lehet komabor is ) a nagykorúaknak és szabadtéri táncmulatság minden korosztálynak, hadd vigadjon a nép és közeledjenek egymáshoz az emberek, úgy lelkileg mint testileg, hadd szaporodjon a magyar.
Ha ünnep, akkor legyen ünnep és nem ugyanaz a hétköznapi politika amelyben mind csak a múlton siránkozunk, hogy aztán legyen min búsuljon a nép.
(Még a riói karnevál is belebukna, ha az ország politikusai egymást pocskondiáznák, miközben a felvonulás tart, hisz mindenki csak őket figyelné és rázhatnák magukat a fél-pucér lányok rájuk se nézne senki. )
Amikor tehát ilyen vigadós ünnepre készülődök valaki, akkor azelőtt két héttel örül, hogy milyen jó lesz, utána meg legalább egy hétig megmarad a jókedve. Ha jól kiszámoljuk az ünnepnapokat, meglátjuk, hogy kevés idő marad a búslakodásra, ezért jó hangulat uralkodhatna egész éven át, megváltozhatna egy nemzet kedélyállapota és akkor egészen másként tudná alakítani jövőjét.
Levonhatjuk tehát végső következtetésként, hogy azért búslakodik a magyar, mert nem engedik kilépni múltjának szomorúságából, nem ünnepeltetik vele győzelmeit, csak vereségeit. Ami szép volt történelmének folyamán, azt elhomályosítják, vagy megfeledkeznek róla, nehogy eszébe jusson olyasmit csinálni amivel jövőjét megszépítheti. Inkább egymásra uszítják az atyafiakat és ezt nem lenne szabad megengedni, mert úgy járunk mint a rézbőrűek !
0 Megjegyzések