Mélyen besüppedt az ülésbe, már nem sok volt hátra az útból, s az izgatta most legjobban, aki ugyan nem tudja érkezését, de azóta a nap óta őrá vár. Sok nő volt az életében.
- Jelentéktelen senkik - lazította meg ing-gallérját a gondolatra.
- Hajts kocsis, kezd melegíteni ez a fránya nap!
- A tegnapi nap - gondolta a bakon ülő, de hallgatott, mivel nemsokára megálltak a nemesi kúria előtt.
Békéssy Barna segítséget sem várva, sietve lépett le a hintóból, ami élemedett korára és testalkatára tekintettel nagy érzelmi indíttatást sejtetett.
Kapolcsyék inasai, lovászai segédkeztek mindenben a kint maradóknak. Békéssy Barna kettesével szedte a lépcsőket felfelé, csak a végén lassított, mikor meglátta a komornyikot az ajtóban, minden tekintélyével nézett le rá.
- Kit jelenthetek be? - kérdezte.
- Hát nem ismer meg vén lókötő? - csapott a könyöke tájára. - Én vagyok Békéssy Barna, a méltóságos...
- A nagyságos úr sajnos nincs itthon - mondta a komornyik szárazon.
- A nagyságos asszony? - érdeklődött most már vendéghez illően.
- Kis türelmet kér a Méltóságos úrtól. Addig a szalonba vezetem - s megindult előtte kimért léptekkel.
- Micsoda flanc, itt az Isten háta mögött, nálam nincs ekkora felhajtás - gondolta bosszúsan -, de megéri - melegedett meg a szíve azon része, ahol Annabellát tartogatta.
A szalonban leülve már otthonosabban érezte magát.
- Vitesse a csomagomat a vendégszobába, tudja, jártam már itt!
A komornyik megbiccentette a fejét, s lassan csukta maga után a kétszárnyas ajtót.
Békéssy Barna alig nézett körül máris belépett Annabella, finom mosolyával, kezét kézcsókra nyújtva.
Ahogy ránézett Békéssy Barna abban a pillanatban tudta, el van veszve, a szemében, ott mélyen.
Alig tudta összeszedni a gondolatait, elmondani az útját. Udvariasan érdeklődni barátja vadászata iránt. A betakarításról, birtokról, szomszédokról. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Az esze nem ott járt.
Szerencsére Annabella megemlítette a vendégszobát, célozva az út porára, s otthagyta azzal a visszanéző tekintettel, hogy majd ebédnél találkoznak, elnézést kérve, hogy csak ketten lesznek. Volt ebben az utolsó mondatban valami meghitt, olyan emlékidéző mosoly.
Nagyon igyekezett vonzóvá tenni magát ebéd idejére.
A hosszú asztalnál néha elkapta Annabella tekintetét, aki csak csipegetett, borból mértékkel kortyolgatott.
Aztán sétát ajánlott a parkban. Békéssy Barna remegő kézzel tette le a damaszt szalvétát, mert eszébe jutott az a kis félreeső rózsalugas, a márványasztal, két pohár, ott majd...
Mintha Annabella kitalálta volna a gondolatait.
- Majd a lugasba, abból a tavalyi édes fehérborból... - hallotta fél füllel, a többire már nem is volt kíváncsi, tudta, hogy az inas ért mindent, látott már egyet, s mást...
Közömbös beszélgetéssel sétáltak az apró kavicsokon. Annabella napernyője árnyékolta arcát; fehér bőre, válla hajlata - mikor félre fordította fejét egy kis kacajra - vérforraló volt Békéssy Barna számára.
Végre elérték a lugast. Ott volt ragyogó ezüsttálcán a palack, két pohárral. Azonnal töltött.
- Egészségedre! - merte tegezni először az asszonyt, aki elpirult a régi bizalmas hang hallatán.
- Isten hozott Méltóságos úr! - viszonozta kedvesen.
- Ne urazz engem Kedves! - fonta karját az asszony derekára, s így ürítették poharukat.
Aztán kicsit megszédülve Annabella a férfi vállára hajtotta fejét. Az asszony szemébe nézett Békéssy Barna, mikor megcsikordult háta mögött a kavics. Annabella feltekintett. Az inas állt előttük.
- Megérkezett a nagyságos úr, khmm... gondoltam szólok, bocsánat nagyságos asszonyom - mélyen meghajolt, s elvitte a tálcát palackkal, poharakkal együtt.
- Menjünk! - sóhajtott Annabella felnyitva a napernyőjét. Kilépett a keskenyebb útra, ahol a méltóságos úr csak a háta mögött lépegethetett, mint illik, kísérőként.
Így a fogai közül szűrődő hangfoszlányok nem érhettek a kedves füléig...
0 Megjegyzések