Az égen csillagok gyúlnak,
Játékosan röpködnek...
Apró szikrákkal kékek,
Zöldek, sárgák, fehérek.
S pirosak is...
Megpillantottalak, s nézlek...
Az út túlfelén állsz,
Munkában pörögsz most is,
Bár késő este van már...
Te mozgásban vagy mindig!
Elválaszt minket, ó ég!
Az egész világmindenség!
S köztünk tátongó
Óriási szakadékként
Vígan hömpölygő embertömeg...
S én úgy vágyom átrepülni hozzád!
Talán egy pillanatig
Felismeréstől villannak szemeid,
Hogy én is létezem...
De talán mégsem.
Múló szeszély, de úgy éget!
Marcangol a vágy,
Hogy érts, hogy te is láss!
De érzéseim
Nem számítanak többé
Már soha... soha többé...
Elnyelte a múlt sötétje,
Eltemettem őket,
Bele, a jövőbe...
Lelkem sziporkázó fényeit
Kivetítem az égre,
Zöldeket, sárgákat, fehéreket...
Pirosakat is... s kékeket...
Abban a végtelen pillanatban,
Ahogy szemeidben kutattam,
Fölfedeztem bennük
Tovatűnő, kézből kifolyó,
Illanó életemet...
(2011. szeptember 10-11.)
0 Megjegyzések