És újra jöttek. Holló szárnyon repülve, fekete kendőben, sírva-nevetve az asszonyok. Üres kosaraikba horgolt rékliket, kicsi ingecskéket, kötött cipőket pakoltak. Majd hirtelen mozdulattal, éles nevetéssel a bölcső köré gyűltek és éjsötét szoknyájuk redőibe rejtve a várva várt gyermeket, károgva repültek tova a csillagok végtelenjébe.
Emília másnap reggel rémülten látta, hogy hófehér dunyhájára pipacsokat festett a szoknyáját átitató ver. Könnyezve meredt az ablak alatt álló kis fa bölcsőre. Tudta, hogy mar nem lesz rá szüksége.
0 Megjegyzések