Leporollak.
Eddig szívem egyik
Elfeledett polcán ücsörögtél
Csöndes egykedvűséggel.
Nem nyitottam rád az ajtót.
Nem kerestelek.
Te hagytál el, én csak szerettelek,
Szívemben megőriztelek.
Talán túl sokáig,
Talán egy örökkévalóságig
Vártalak, tartogattalak,
S bár nehéz súlyként nehezedtél rám,
Tápláltam a Reményt,
Hogy majd engem szolgál,
S visszahoz hozzám...
De Te nem jöttél többé.
Kezemben maradt egy darab belőled.
Azt hittem, majd azt is ellopod,
Ne maradjon nyomod!
Aztán egyszer a papír kihullott
Ujjaim laza béklyójából,
S a szőnyeg rojtjai alá csúszott
A dohos, zárt szobában,
Melynek ajtaját kulcsra zártam.
Hittem, oda soha többé
Be nem teszem a lábam!
S a múló idő sápadttá szívta
A feledés homályos színét.
Elhalványultál, berepedeztél,
Sárgává fakultak tiszta lapjaid.
S most véletlenül,
Sután-szerencsétlenül
Megint ide tévedtem hozzád.
Lezárt szív-börtön szobád
Újra nyitva áll!
Lépteim alatt nyikorog a padló,
Az ablakhoz futok, hogy aranyló
Napsütéssel tapétázzam ki falát,
Fessem szívem világosra...
Virágosra...
S lapod a padlón kikandikál...
Lélegzetem megáll...
Leveszlek a polcról még egyszer,
Utoljára... S leporollak.
Az emlék belém sajdul ismét,
Fölidézem szemed régi színét,
Mély vizű tó tükrét...
Tüzet gyújtok a kandallóba,
Beleolvasok a naplódba,
Majd mosolyogva csöndesen
Az egészet a sötéten
Lobogó tűzbe vetem...
Hiányod elsárgult maradványait
Porrá s hamuvá égetem!
(2011. augusztus 18.)
0 Megjegyzések